A fasizmus két korszaka

A fasizmus első korszaka 1945-ben lezárult. Az ezredforduló után elkezdődött a fasizmus második korszaka.

I.

A fasizmus összetett jelenség: politikai rendszer ( a kapitalizmus egyik politikai formája), a hatalom megszerzésére irányuló erőszakos mozgalom, és ideológiai elemek tetszőleges keveréke (nacionalizmus, rasszizmus, antiszemitizmus, erősállam, a múlt revíziója, szociáldarwinizmus, stb.).

Funkciója a válságkezelés és a modernizáció.

A kapitalizmus egy árutermelési rendszer, ahol a gazdaság a bérmunkások által megtermelt profitra épül, a társadalom pedig két osztályra tagolódik. A kapitalizmus az egész világot uralja, egy világrendszer. Sokféle társadalmi-politikai-gazdaságirányítási formában működik, e formák egyike a fasizmus. A kapitalizmus törvényszerű velejárója a rendszeresen, periodikusan megjelenő válság. A válság elsősorban értékesítési válságot jelent, a profitráta zuhanását, társadalmi elégedetlenséget. A tőke a válság megoldását követeli: a gazdaság irányítását, és társadalmi békét.

A fasizmus másik funkciója a modernizáció, az állandó tőkés versenyhez való alkalmazkodás a munkaszervezés reformjával, hatékonyabb állami bürokráciával, iparfejlesztéssel, egyéb módszerekkel.

1917-23 között forradalmi hullám söpört végig a világon, minden kontinensen. Reakció volt ez a háborúra, az éhezésre, illetve Latin-Amerikában, Ázsiában a kapitalizmus terjeszkedésére. A világforradalom felrajzolta a horizontra a kapitalizmus megdöntésének lehetőségét. A „kommunista veszély” valóságos volt.

A fasizmus az ellenforradalom. A fasizmus lényege az antikommunizmus, azaz a kapitalizmus megdöntésére irányuló társadalmi mozgalom megfékezése.

Fasiszta jellegű csoportok már évtizedek óta léteztek, az orosz „feketeszázak”, vagy az Action Francaise, illetve a forradalmi időszakban váltak aktívvá a fehér katonai csapatok, a német Freikorps egységei, Horthy különítményei, egyéb fehérterroristák. Olaszországban a gyárfoglaló, földfoglaló mozgalmak megfékezésére a gyártulajdonosok, földbirtokosok anyagi támogatásával az uralkodó elit hatalomra segítette Mussolinit. Németországban a munkásosztálytól rettegő burzsoázia politikai háttéralkui Hitlert juttatták uralomra. A kelet-európai mutációk –nyilasok, legionáriusok, csetnikek, usztasák, stb.- a fasiszta tengelyhatalmak támogatásával hatalomra jutottak a háborús években. Hogy ez így történt, abban nagy szerepe volt az első világháború utáni korszak autoriter, antiszemita, soviniszta rezsimeinek, melyek a térségben előkészítették a nácik sikeres terjeszkedését. Ahol az uralkodó osztály többsége úgy kívánta, ott fasiszta rendszer jött létre. (Akár olyan módon mint Spanyolországban, ahol a konzervatív erők magukba olvasztották a fasiszta pártot.)

A 20. század első felében a fasizmus betöltötte történelmi funkcióját, végrehajtotta feladatát:

-részt vett a forradalom eltiprásában, segédkezett az újabb forradalom megakadályozásában, megfélemlítette a munkásosztályt.

-részt vett a fölösleges munkaerő elpusztításában

-a termékek tömeges elpusztításával lehetőséget teremtett az újabb beruházásoknak, a tőke terjeszkedésének (így vált lehetővé az 1960-70-es évek hatalmas fellendülése – olyan jól még sosem éltek előtte tömegek a kapitalizmusban, mint akkor – nem is lesz ilyen újból)

A tőke működésének elkerülhetetlen része a fölösleges áru és munkaerő tömeges, szisztematikus, periodikus elpusztítása.

-évtizedekre helyreállt a centrumban és a félperiférián a társadalmi béke (az 1968-73-as kitérőtől eltekintve)

Tehát a fasizmus megoldotta a válságkezelés feladatát, illetve betöltötte modernizációs szerepét (amit Kelet-Európában a „szocialista” rendszer folytatott).

A második világháború után évtizedekben a fasizmus elszigetelt, perifériára szorult mozgalom volt, ideológiája visszaszorult, legfeljebb katonai diktatúrák számára jelentett kiindulási pontot.

II.

Az ezredforduló időszaka a fasizmus új korszakának kezdete. Ideológiai elemei terjednek, mozgalmai, pártjai erősödnek, és az általános értékesítési válságban a fasizmus előkerül mint lehetséges válságkezelési módszer.

A mai válság az egész világrendszert érinti. Talán a végső válság, és lehetséges hogy a kapitalizmus elért saját történelmi korlátaihoz. Se horizontálisan, se vertikálisan nem tud már terjeszkedni: a bolygó minden országában kapitalizmus van, és mindenhol a tőke viszonyrendszere határozza meg a társadalmakat. Márpedig a tőkének állandóan terjeszkednie kell,ez a legfontosabb törvénye.

A tőke bővített értékesülése egyre nehezebb, csökken a profit, le kell nyomni a béreket, csökken a vásárlóerő. Egyre több a fölösleges munkaerő. Egyre több a fiktív tőke.

Európát ezen felül sújtja világpiaci pozícióinak romlása, és ideológiai problémák is. A rendszer legitimációja megroppant, beállt a „demokratikus deficit”.

Európa markánsan két részre oszlik, a kapitalizmus kialakulásával párhuzamosan az utóbbi 4-500 évben külön úton jár Kelet és Nyugat. Maga a világrendszer is tagolódik, van centrum, félperiféria és periféria. Ezek történelmi kategóriák, és az átjárás kivételes jelenség. Kelet-Európában a rendszerváltás fő ígérete a felzárkózás, a Nyugat utolérése volt – már akkor is nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy ez nem lehetséges.

Kelet-Európában az európai –és a kapitalista – problémák súlyozottan jelentkeznek. Itt a félperifériás helyzetben nincsenek olyan tartalékok mint Nyugaton, melyekkel könnyebb átvészelni a válságot. A rendszer legitimációja is sokkal sérülékenyebb, évről-évre gyengül.

Az új fasizmus a válságkezelés egy lehetséges forgatókönyve.

Talán nem is muszáj a nyíltan fasisztákat hatalomba ültetni, a Fidesz-rendszer azt bizonyítja, a „light-fasizmus” remekül elműködik fasiszták nélkül is.

A fasizmus történelmi funkciója azonban ugyanaz, mint ami a fasizmus első korszakában volt.

R. H. JACKSONNAK, AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK FŐÜGYÉSZÉNEK NÜRNBERGI VÁDBESZÉDE

(Elhangzott 1945. november 21-én)

Bíró urak !

Az a megtiszteltetés, hogy megnyithatom a történelem első olyan bírósági tárgyalását, amely a világbéke ellen elkövetett bűncselekmények elbírálásával foglalkozik, súlyos felelősséggel jár. Azok a bűncselekmények, amelyek elítélésére és megtorlására mi törekszünk, annyira előre megfontoltak, gonoszak voltak, és olyan pusztulást idéztek elő, hogy a civilizáció nem tűrheti el, hogy figyelmen kívül hagyják őket, mert nem élné túl, ha egyszer ezek a cselekmények megismétlődnének. Az a tény, hogy a négy nagy nemzet a győzelmi mámorban és az elszenvedett sérelmek után megállítja a bosszúállás kezét, és önkéntesen adja fogoly ellenségeit az igazságszolgáltatás kezére, egyike a legjelentősebb cselekedeteknek, amelyekkel a hatalom valaha is adózott a józan észnek.

Noha ez a Törvényszék újszerű és egyúttal kísérlet is, létrejötte mégsem elvont megfontolások gyümölcse, és nem is azért hozták létre, hogy jogi elméleteket igazoljon. Ez a bírósági tárgyalás a négy leghatalmasabb nemzetnek és az őket támogató többi tizenöt országnak az a törekvése, hogy a nemzetközi jog segítségével szembeszálljon korunk legszörnyűbb rémével, az agresszív háborúval. A józan emberi értelem megköveteli, hogy a törvény ne csak a jelentéktelen bűnöket elkövető kisembereket sújtsa. A törvény sújtó kezének azokat az embereket is el kell érnie, akik nagy hatalom birtokosai, s akik ezt a hatalmat előre megfontolt szándékkal és együttesen arra használják fel, hogy olyan borzalmakat szabadítsanak a világra, amelyek egyetlen házi tűzhelyet sem kímélnek meg. Íme, bíró urak, ilyen hatalmas méretű ügyet terjesztenek Önök elé az Egyesült Nemzetek.

A vádlottak padján húszegynéhány erkölcsileg megtört ember ül. Ezek az emberek, akiket az általuk vezetettek megalázásáért majdnem olyan szigorúan vonunk felelősségre, mint azoknak a fájdalmaiért, akiket megtámadtak, soha többé nem lesznek képesek arra, hogy gonoszságot kövessenek el. Ezekben az emberekben, akik most fogolyként ülnek itt, ma nehezen ismerhetjük fel azt a hatalmat, amellyel mint náci vezetők valaha a világ egy része felett uralkodtak, és a világ igen nagy részét rettegésben tartották. Puszta egyéni sorsuknak kevés jelentősége van a világ számára.

Ezt a bírósági eljárást az teszi jelentőssé, hogy ezek a foglyok baljós befolyást képviselnek, amely hosszú időn át lappang majd a világon még azután is, miután testük már porrá lett. Bemutatjuk Önöknek, hogy ezek az emberek a faji gyűlölet, a terror és erőszak, a pökhendiség és kegyetlen hatalom eleven jelképei. Jelképei ők a vad nacionalizmusnak és a militarizmusnak, az ármánykodásnak és a háborús gyújtogatásnak, amely Európát nemzedékről nemzedékre háborúba sodorta, megtizedelte férfilakosságát, elpusztította családi otthonait, és nyomorúságot okozott. A vádlottak annyira azonosították magukat az általuk kieszelt filozófiával és azokkal az erőkkel, amelyeket irányítottak, hogyha velük szemben bármilyen könyörületességet gyakorolnánk, ez győzelmet és serkentést jelentene a nevükhöz fűződő bűn számára. A civilizáció nem köthet kompromisszumot azokkal a társadalmi erőkkel, amelyek ismét visszaszereznék hatalmukat, ha félreérthetően vagy tétovázóan járunk el ezekkel az emberekkel szemben, akiknek a személyében ezek az erők bizony még mindig élnek.

Türelmesen és higgadtan ki fogjuk fejteni, hogy kik voltak és mit akartak ezek az emberek. Hihetetlen események megcáfolhatatlan bizonyítékait terjesztjük Önök elé. A bűnlajstromból semmi sem fog hiányozni, amit a kóros gőg, a kegyetlenség és a hatalmi vágy kieszelhet. Ezek az emberek Németországban a „Führer-elv” jegyében nemzetiszocialista zsarnokságot teremtettek, amelyhez csupán a régi keleti dinasztiák zsarnoksága hasonló. Megfosztották a német népet az emberi méltóságtól és mindazoktól a szabadságjogoktól, amelyeket mi valamennyi emberi lény természetes és elidegeníthetetlen jogainak tartunk. A népet ezért azzal kárpótolták, hogy felszították és kielégítették a gyűlöletet azok iránt, akiket “bűnbaknak” jelöltek ki. A nácik ellenségeik – zsidók, katolikusok és a munkásság – ellen olyan arrogáns, brutális és megsemmisítő hadjáratot folytattak, amilyent a világ a kereszténység előtti korszak óta nem látott. Felszították a németek becsvágyát, hogy „uralkodó fajjá” váljanak, ami természetesen azt jelentette, hogy a többi népből szolganép lesz. Népüket őrült hazárdjátékba rántották a hatalomért. A társadalmi energiákat és erőforrásokat egy háborús gépezet létréhozására fordították, amelyről azt gondolták, hogy legyőzhetetlen lesz. Szomszédaikat lerohanták. Abból a célból, hogy az „uralkodó faj” hadviselését lehetővé tegyék, embermilliókat változtattak rabszolgává, és Németországba hurcolták őket, ahol ezek a szerencsétlen lények most „hontalan személyként” bolyonganak. Végül is a bestialitás és a hitszegés olyan fokot ért el, hogy felébresztette a veszélyeztetett civilizáció szunnyadó erejét. A civilizáció egyesült erőfeszítései darabokra zúzták a németek hadigépezetét. A harc ugyan felszabadította Európát, de romba is döntötte, és a romok között a demoralizált társadalom fennmaradásáért harcol. Íme a baljós erők tevékenységének eredményei, azoké, amelyek e vádlottak személyében itt ülnek Önök előtt a vádlottak padján.

Ha igazságos akarok lenni azokhoz a nemzetekhez és azokhoz az emberekhez, akik részt vesznek ezen a bírósági tárgyaláson, emlékeztetnem kell Önöket bizonyos nehézségekre, amelyek erre az ügyre rányomhatják bélyegüket.

Az igazságszolgáltatás történetében még sohasem fordult elő, hogy egyetlen per keretében foglalkoztak volna egy évtized fejleményeivel, amelyek egy egész földrészen játszódtak le, és egy sor országot, számtalan embert és cselekményt érintettek. Bár a feladat óriási, a világ haladéktalan cselekvést követelt. Teljesítenünk kellett ezt a követelést, még akkor is, ha ez a tökéletes jogászi munka rovására megy. Hazámban a már működő bíróságok, amelyek a szokásos perrendtartást követik, alaposan áttanulmányozott precedensekre támaszkodnak és helyi jelentőségű, korlátozott méretű események jogi következményeinek elbírálásával foglalkoznak, ritkán kezdik meg a bűntett elkövetése után egy évnél hamarabb a tárgyalást. Alig nyolc hónappal ezelőtt azonban ez az ülésterem még a német SS-csapatok kezében levő ellenséges bástya volt. Alig nyolc hónappal ezelőtt csaknem valamennyi tanú és okmány még az ellenség kezében volt. Az eljárás alapjául szolgáló törvényt még nem kodifikálták; még nem állapították meg a perrendtartást; a Törvényszéket még meg sem alakították; itt még nem volt megfelelő bírósági épület; még nem fogtak hozzá a többszáz tonna hivatalos német okmány megvizsgálásához; még nem szervezték meg az ügyészi apparátust; csaknem valamennyi vádlott szabadlábon volt, és a bírósági eljárást kezdeményező négy hatalom még nem egyesült abból a célból, hogy bíróság elé állítsa őket. Én lennék a legutolsó, aki tagadnám, hogy a vizsgálat teljes befejezésének hiánya a per rovására mehet, és minden valószínűség szerint ez a per nem lesz olyan jogászi munka példaképe, amelyért a bírósági eljárást folytató bármelyik hatalom normális időkben kész lenne kezességet vállalni. Ez azonban mégis kellőképpen előkészített ügy ahhoz, hogy ítéletet lehessen hozni, amire mi Önöket felkérjük. Ami pedig az ügy teljes kifejtését illeti, ezt kénytelenek vagyunk átengedni a történészeknek.

Mielőtt a bizonyítékok részletes tárgyalásába bocsátkoznék, nyíltan szembe kell nézni néhány olyan általános megfontolással, mely a világ szemében csökkenthetné az eljárás tekintélyét. Rendkívül nagy a különbség a vádlók és a vádlottak helyzete között, és ez a tény lejárathatja tevékenységünket, ha nem higgadtan és igazságosan mérlegeljük még a jelentéktelen kérdéseket is.

Sajnos, a vádként szereplő bűncselekményeknek olyan a jellege, hogy a győztes országoknak kell vádolni és elítélni a legyőzött ellenséget. A vádlottak által elkövetett világméretű agresszív cselekedetek következtében alig maradt a világon olyan állam, amely valóban megőrizte semlegességét. Ennek következtében vagy a győzteseknek kell ítélkezniük, vagy magukra a legyőzöttekre kell bízni, hogy önmaguk felett ítélkezzenek. Az első világháború után meggyőződhettünk arról, hogy az utóbbinak nincs értelme. A magas tisztségek, melyeket korábban a vádlottak viseltek, cselekedeteik bűnös volta és az értük járó megtorlás megnehezíti, hogy megvonjuk a határt az igazságos és méltó büntetés s az ösztönös bosszú követelése között, melyet e háború szenvedései idéztek elő. Feladatunk, hogy amennyire emberileg lehetséges, megvonjuk a határvonalat a kettő között. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a történelem holnap úgy ítél felettünk, ahogy mi ezeket az embereket ma elítéljük. Olyan pártatlanul és olyan megvesztegethetetlen becsületességgel kell feladatunkat teljesíteni, hogy ez a per a jövő nemzedékek számára is példázza, hogyan kell megvalósítani az emberiségnek az igazságosságra való törekvését.

Már eleve vissza kell utasítanunk azt az állítást, hogy ezeknek az embereknek vád alá helyezése igazságtalan cselekedet, és ezért joguk van ahhoz, hogy különös figyelemben részesüljenek. A vádlottak tényleg nehéz helyzetben lehetnek, de egyáltalán nem bánnak velük rosszul. Nézzük, milyen választásunk lehetett volna, ha nem állítjuk őket bíróság elé.

A vádlottak túlnyomó többsége az Egyesült államok fegyveres erőinek adta meg magát, illetve amerikaiak fogták el őket. Vajon azt várták ezek a vádlottak, hogy az amerikai börtönöket menedékhellyé változtatjuk, amely megvédi őket szövetségeseink jogos haragjától? Vajon azért áldoztunk annyi amerikai életet, hogy csupán azért ejtsük fogságba ezeket az embereket, hogy megmentsük őket a büntetéstől? A moszkvai deklaráció elvei értelmében azokat a háborús bűntények elkövetésével vádolt személyeket, akik felett nem nemzetközi bíróság ítélkezik, át kell adni azon országok bíróságainak, ahol az illetők rémtetteiket elkövették. Az amerikai fogságba esett bűnösök közül sokat, akit kisebb felelősség terhel, átadtak és a jövőben is át fognak adni az Egyesült Nemzetek országainak, hogy a helyszínen vonják őket felelősségre. Ha az ebben a perben szereplő vádlottak valamilyen úton-módon el tudnák kerülni, hogy ez a Törvényszék elítélje őket, vagy ha obstrukcióhoz folyamodnak és meghiúsítják ezt a pert, akkor közülük azokat, akik amerikai fogságban vannak, átadjuk európai szövetségeseinknek. Azért hoztuk létre a Nemzetközi Törvényszéket, hogy felelősségre vonja ezeket az embereket, és vállaltuk a részvétel terhét abban a bonyolult munkában, amely biztosítja a vádlottaknak ügyük pártatlan és igazságos tárgyalását. Ez a lehető legjobb védelem bárki számára, akinek van mit felhozni mentségére.

Ezek az emberek a legyőzött országok katonai vezetői közül az elsők, akik ellen a törvény nevében vádat emelnek, s ugyanakkor ők az elsők, akiknek lehetőséget nyújtottak arra, hogy, szintén a törvény nevében, védekezzenek. Ha józanul nézzük a dolgokat, e Törvényszék Alapokmánya, mely lehetőséget nyújt nekik arra, hogy meghallgassák őket, egyúttal reményük egyetlen forrása is. Lehet, hogy ezek az emberek, akiknek lelkiismerete nem tiszta, és akiknek egyetlen vágyuk az, hogy megfeledkezzék róluk a világ, nem tartják jótéteménynek a maguk számára ezt a pert. De van lehetőségük arra, hogy védekezzenek, olyan lehetőségük, amilyet akkor, amikor hatalmon voltak, még honfitársaiknak is ritkán biztosítottak. Noha a közvélemény már elítélte cselekedeteiket, mi egyetértünk azzal a felfogással, amely szerint nekünk itt abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy mindaddig nem bűnösök, amíg be nem bizonyítjuk minden egyes vádlott bűnösségét és felelősségét az elkövetett bűncselekményért.

Amikor azt mondom, hogy mindaddig, amíg be nem bizonyítjuk a bűncselekmény elkövetését, nem követeljük a bűnösség megállapítását, nem pusztán a nemzetközi konvenciók technikai vagy véletlen megsértése lebeg szemem előtt. Mi az olyan szándékos és előre megfontolt cselekedeteket rójuk fel bűnül, melyek mind az erkölcs, mind a törvény szempontjából bűnnek számítanak. De figyelmen kívül hagyjuk az olyan emberi és természetes cselekedeteket, még ha törvényellenesek is, amelyeket közülünk is sokan elkövettek volna, ha mi lettünk volna a vádlottak helyzetében. Nem azért vádoljuk őket, mert engedtek az emberi gyengeségnek. Azért kerültek a vádlottak padjára, mert embertelen és természetellenes cselekményeket követtek el.

Mi nem kérjük Önöket bíró urak, hogy ezeket az embereket ellenségeik tanúvallomása alapján ítéljék el. Nincs a vádiratban egyetlen olyan rész, amelyet a vádlottak saját könyveivel vagy okmányaival ne lehetne bebizonyítani. A németek általában mindig gondosan gyűjtötték és megőrizték az okmányokat, és a vádlottak is – jellemző teuton szenvedéllyel – a lehető legaprólékosabban feljegyezték minden cselekedetüket. A hiúságtól sem voltak mentesek, és gyakran fényképeken örökítették meg tetteiket. Be fogjuk mutatni Önöknek a saját maguk által készített filmeket. Önök tanúi lesznek cselekedeteiknek, és hallani fogják e vádlottak hangját, amikor a vásznon Önök előtt újra leperegnek az összeesküvésükkel kapcsolatos egyes események.

Azt is szeretnénk, ha mindenki megértené, hogy mi nem akarjuk az egész német népet vádolni. Tudjuk, hogy a náci párt nem azért került hatalomra, mert a német választók többsége rá szavazott. Tudjuk, hogy azért került hatalomra, mert a legszélsőségesebb náci összeesküvők bűnös szövetséget kötöttek a legféktelenebb német reakciósokkal és a legagresszívebb német militaristákkal. Ha a német nép önként fogadta volna el a náci programot, nem kellett volna rögtön a párt hatalomra kerülése után rohamosztagokat alakítani, nem lett volna szükség koncentrációs táborokra vagy a Gestapóra, amelyeket nyomban azután megszerveztek, ahogy a nácik kézbe kaparintották az államhatalmat. Csak miután e törvényellenes újításokat magában Németországban sikeresen kipróbálták, került sor alkalmazásukra az ország határain túl is.

Tudja meg a német nép, hogy az amerikai nép nem akarja rettegésben tartani, és nem táplál ellene gyűlöletet. Igaz, hogy a németek megtanítottak bennünket a modern hadviselés borzalmaira, de a Rajnától a Dunáig található romok megmutatják, hogy szövetségeseinkkel együtt nem voltunk ostoba tanulók. Ha nem is ijedtünk meg a németek katonai erejétől és a hadviselésben való jártasságuktól, és nem is tekintjük őket politikailag érettnek, mégis tiszteletben tartjuk tehetségüket a békés művészet terén, és becsüljük műszaki jártasságukat, valamint a német néptömegek szorgalmát és önfegyelmét. 1933-ban úgy láttuk, hogy a német nép az elmúlt háborút követő hanyatlás után visszanyeri tekintélyét a kereskedelmi, ipari és művészeti világban. Haladásukra nem tekintettünk sem irigységgel, sem rosszindulattal. A náci rendszer megszakította ezt az előrehaladást. A náci agresszió végeredménye az, hogy Németország ma romokban hever. Az a könnyedség, amellyel a nácik a német nép nevében ígéretet tettek, s utána azt szégyentelenül megszegték, megszerezte a német diplomaták számára a kétszínűség hírnevét, és ez még sokáig akadályt jelent a német diplomáciának. A náci arroganciának arra a hencegő megállapítására, hogy a német az „uralkodó faj”, a világ népei több emberöltőn át fogják emlékeztetni a németeket. A nácizmus borzalma magának a „német” szónak új és vészjósló jelentést kölcsönzött, s ez a jelentés még évszázadok múltán sem fog elenyészni. A németeknek, nem kevésbé mint a nem-német világnak, számolnivalójuk van ezekkel a vádlottakkal.

Maga a háború kirobbantásának és lefolyásának ténye, amely e per döntő kérdése, ma már történelem. 1939 szeptember 1-től, amikor a német csapatok átlépték Lengyelország határát, 1942 szeptemberéig, amikor a Sztálingrád alatti történelmi jelentőségű ellenállásba ütköztek, úgy látszott, hogy a német fegyverek legyőzhetetlenek. Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Franciaországot, Belgiumot, Luxemburgot, a balkáni országokat, Afrikát, Lengyelországot és Oroszország területének egy részét gyors, hatalmas és pontosan irányított csapásokkal lerohanták és meghódították. Ez a világbéke elleni támadás bűncselekmény a nemzetközi közösség ellen, amely céljaik és előkészületeik folytán nemzetközinek minősít olyan bűncselekményeket, amelyek egyébként az állam belső ügyének lennének tekintendők. Ez agresszív háború volt, melyet minden nép elítélt. Megsértette azokat a szerződéseket, amelyek a világbékét voltak hivatva megőrizni.

Ez a háború nem váratlanul tört ki, hanem hosszú időn át nagy szakértelemmel és álnoksággal tervezték ki és készítették elő. A világ talán még soha, egy népnél sem tapasztalta azt az erőkoncentrációt és erőfeszítést, amely Németországnak lehetővé tette, hogy húsz évvel legyőzetése, lefegyverzése és feldarabolása után Európa meghódítására irányuló terveinek megvalósításához fogjon. Bármit is mondunk azokról, akik e háború szervezői voltak, a szervezés terén hatalmas eredményeket értek el, és elsőrendű feladatunk, hogy tanulmányozzuk azokat a módszereket, amelyeknek a segítségével a vádlottak és cinkosaik előkészítették és háborúba vitték Németországot.

Be fogjuk bizonyítani, hogy ezek a vádlottak a múltban mindannyian részesei voltak annak a náci párt által kidolgozott tervnek, amelyről mindannyian jól tudták, hogy csak akkor valósítható meg, ha Európában kirobbantják a háborút. Teljes egyetértésben jártak el akkor, amikor megragadták Németországban az államhatalmat, leigázták a német népet, terrorizálták és megsemmisítették azokat, akik más nézeteket vallottak, amikor kitervelték a háborút és hadat viseltek, amikor megfontolt, szándékos kegyetlenséggel folytatták ezt a háborút, s amikor előre kitervelt bűncselekményeket követtek el a legyőzött népekkel szemben. Mindezek – egyetlen összeesküvésnek a részei, egy olyan összeesküvésé, melyben valamely cél elérése csak azt jelentette, hogy a szervezők még messzebbmenő célok elérésére készültek fel. Be fogjuk Önöknek mutatni azoknak a szervezeteknek a szövevényes hálózatát is, amelyet ezek az emberek az említett célok megvalósítása érdekében szőttek és felhasználtak. Bemutatjuk, hogy a hivatalok és betöltőik egész struktúrája bűnös célokat szolgált és bűnös módszerek alkalmazására létesült, amelyeket ezek a vádlottak és összeesküvő társaik terveztek ki, akik közül sokan részint a háború miatt, részint pedig azért, mert öngyilkosságot követtek el, nem kerülhettek ide.

A vádat a vádirat első részével kapcsolatban akarom megkezdeni, s ez alkalommal azzal az általános tervvel illetve összeesküvéssel foglalkozom, amelynek célkitűzései egyedül a béke ellen elkövetett bűncselekmények, háborús bűncselekmények és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények révén voltak megvalósíthatók. A hangsúly nem azokon az egyéni barbárságokon és gonoszságokon lesz, amelyek bármely központi tervtől függetlenül előfordulhatnak. Állandó az a veszély, hogy a tárgyalás az egyéni bűncselekmények részletezése miatt elhúzódik; és eltévedünk „az egyes példák vadonában”. Nem foglalkozom most az egyes vádlottak tevékenységével sem, csak abban az esetben, ha ez a közös terv megvalósítását elősegítette.

Az Egyesült Államok által előterjesztett vádirat azokra vonatkozik, akik az összes bűncselekményeket megtervezték és irányították. Ezek a vádlottak olyan tisztségeket töltöttek be, olyan rangokat viseltek, hogy nekik maguknak nem kellett vérrel beszennyezni a kezüket. Olyan emberek voltak, akik tudták, hogyan kell felhasználni alantasaikat eszközül. A tervezőket és a kiagyalókat, a bujtogatókat és a vezetőket akarjuk sújtani, akiknek ördögi szervezetei nélkül a világ nem szenvedett volna el oly hosszú időn át tartó erőszakot és jogtalanságot, és nem rendítették volna meg ennek a szörnyű háborúnak borzalmai és megrázkódtatásai.

Törvénytelen út a hatalomhoz

A terv és a cselekvés összeforrasztója a náci párt néven ismeretes Nemzetiszocialista Német Munkáspárt volt. Egyes vádlottak már megalakulása óta tagjai voltak. Mások csak azután léptek be a pártba, amikor úgy látták, hogy siker koronázza a párt törvénytelen cselekedeteit, vagy amikor már olyan hatalom volt a párt kezében, mely törvényes büntetlenséget biztosított számára. Adolf Hitler 1921-ben lett a párt legfőbb vezetője, vagyis „Führere”.

A párt 1920 február 24-én Münchenben nyilvánosságra hozta programját (PS-1708 sz. dokumentum). A program egyes követelései sok jó polgár számára elfogadhatónak látszanak, olyanok, mint a „nagy iparvállalatok profitjában való részesedés”, „az öregkori biztosítás nagyfokú fejlesztése”, „egy egészséges középosztály teremtése és fenntartása”, „a nemzeti követelményeinknek megfelelő földreform” és „a közegészségügyi viszonyok megjavítása”. A programból erősen kiérződött a nacionalizmusnak az a fajtája, amelyet amikor rólunk van szó, patriotizmusnak, és ha vetélytársainkról, akkor sovinizmusnak nevezünk. „Jogegyenlőséget” követelt „a német nép számára a többi nemzettel szemben” és követelte „a Versailles-i és a Saint Germain-i békeszerződések eltörlését”. Követelte „valamennyi német egyesülését a népek önrendelkezési joga alapján a Nagy-Németország megalakítása céljából”. „Földet és területet (gyarmatokat)” követelt „népünk gazdagítása és felesleges lakosságunk elhelyezése érdekében”. Mindezek természetesen törvényes célkitűzések lettek volna, ha megvalósításukat nem agresszív hadviseléssel akarták elérni.

A náci párt azonban megalakulásától kezdve a háborút tűzte ki céljául. Követelte „a zsoldos csapatok eltörlését és a nemzeti hadsereg megalakítását”. Kijelentette:

„Tekintettel arra, hogy minden háború óriási ember- és vagyonáldozatot követel a nemzettől, a háború révén való személyes gazdagodást nemzetellenes bűnnek kell tekinteni. Ezért követeljük mindennemű háborús profit kíméletlen elkobzását.”

Nem bírálom ezt a politikát. Sőt, szeretném, ha ez általánosan elfogadott politika lenne. Csupán azt kívánom hangsúlyozni, hogy a párt békeidőben is elsősorban a háborúra gondolt, s megkezdte munkáját abból a célból, hogy a háborút rokonszenvesebb színben tüntesse fel a néptömegek előtt. Ehhez járult az ifjúság testi kiképzése és a sport, amely mint látni fogjuk, a katonai kiképzés titkos programját álcázta.

A náci párt programnyilatkozata antiszemitizmusra is kötelezte a tagokat. Kinyilvánította, hogy zsidó vagy olyan személy, akinek ereiben nem német vér csörgedez, nem lehet a nemzet tagja. Ezeket a személyeket meg kell fosztani választójoguktól, az ilyen személyek nem viselhetnek hivatalt, rájuk az idegenekre vonatkozó jogszabályok érvényesek, és ellátásukra csak a német lakosság kielégítése után kerülhet sor. A programnyilatkozat szerint mindenkinek, aki 1914 augusztus 2-a után vándorolt be Németországba, el kell hagyni az országot, és a nem-németek bevándorlását meg kell tiltani.

A párt már az első időkben egy tekintélyi elven alapuló és totalitárius programot tűzött ki Németország számára. Követelte a feltétlen tekintélyen alapuló erős központi hatalom megteremtését, valamennyi „egyesült” iparvállalat államosítását és az országos közoktatási rendszer „újjászervezését”, abból a célból, hogy „a tanulókkal megértesse az állam (államiság) eszméjét”. A pártnak a polgári és a sajtószabadsággal szembeni ellenséges beállítottsága világosan kitűnik ezekből a szavakból:

„Be kell tiltani azoknak az újságoknak a kiadását, amelyek nem mozdítják elő a nemzeti jólétet. Követeljük mindazon művészeti vagy irodalmi irányzatok törvényi üldözését, amelyek alkalmasak arra, hogy széttagolják nemzeti életünket; és azoknak az intézményeknek az elnyomását, amelyek harcolhatnak a fenti követelmények ellen.”

A vallásüldözés már burkoltan benne van a náci programnak a vallásszabadságról adott megfogalmazásában: „Az államon belül valamennyi vallásfelekezetnek szabadságot követelünk.” De rögtön jön a megszorítás: „amennyiben ezek nem veszélyeztetik az államot és nem harcolnak a germán faj erkölcsisége és erkölcsi érzéke ellen”.

A pártprogram előre vetette a terrorkampány árnyékát. Kinyilatkoztatta : „Kíméletlen harcot követelünk azok ellen, akiknek tevékenysége sérelmes a közérdekekre”, és követelte, hogy az ilyen sérelmeket halállal büntessék.

Jelentős tény, hogy a párt vezetői ezt a programot olyan harci programként értelmezték, amely feltétlenül konfliktusra vezet. A program utolsó pontja így hangzik: „A párt vezetői esküvel fogadják, hogy feltétlenül vállalják a következményeket, ha szükséges, életüket is feláldozzák a fentemlített programpontok végrehajtása érdekében”. A pártnak ez a vezető testülete és nem az egész tagság áll önök előtt a bűnös szervezet vádjával.

Lássuk most, hogy a párt vezetői miként teljesítették ama fogadalmukat, hogy tekintet nélkül a következményekre, végrehajtják a programot. Nyilvánvaló, hogy külpolitikai célkitűzéseik, amelyek semmi másra nem irányultak, mint a nemzetközi szerződések megsértésére és arra, hogy területeket szakítsanak el más államok ellenőrzése alól, szintúgy belpolitikai programjuk legtöbb pontja is, csak a német államgépezet birtokában volt megvalósítható. Tehát első igyekezetük az volt, hogy erőszakos úton megdöntsék a weimari köztársaságot. Az 1923. évi sikertelen müncheni puccs után sokan közülük börtönbe kerültek. Az utána következő elmélkedési időszak szülte a „Mein Kampf”-ot, ez lett később a jog forrása a pártfunkcionáriusok számára, és egyúttal jelentős jövedelemforrás a párt legfelsőbb vezetője számára. A náciknak a gyenge köztársaság erőszakos megdöntésére irányuló tervei átváltoztak a köztársaság megkaparintására irányuló tervekké.

Igen nagy hibát követnénk el, ha azt gondolnánk, hogy a náci párt valami olyan laza szervezet volt, amilyeneket mi a nyugati világban „politikai pártoknak” nevezünk. Fegyelem, felépítés és módszer tekintetében a náci párt nem a demokratikus meggyőzést szolgálta. Az összeesküvés és a kényszerítés eszköze volt. A pártot nem azért szervezték, hogy a német államhatalmat a német nép többsége támogatásának elnyerése révén vegye át; azért szervezték, hogy a nép akarata ellenére ragadja meg a hatalmat.

A náci párt a „Führer-elv” szerint – vasfegyelmen nyugvó gúla, amelynek csúcsán Adolf Hitler, a Führer állt, alatta a vezetők szerteágazó hálózata, legalul, az alapon pedig az előbbiek által irányított igen népes tagság. Azok, akik valamilyen módon támogatták a mozgalmat, korántsem voltak a párt tényleges tagjai. A párttagok esküt tettek, amely valójában azt jelentette, hogy lemondtak önálló gondolkodásukról és az erkölcsi felelősségről. Az eskü szövege a következő volt : „Rendíthetetlen hűséget esküszöm Adolf Hitlernek; teljes engedelmességet fogadok neki és azoknak a vezetőknek, akiket kijelöl számomra.” A mindennapi gyakorlatban a párttagok olyan bálványimádó fanatizmussal és önmegtagadással követték vezetőjüket, ami inkább a keleti viszonyokra emlékeztet, mint a nyugatiakra.

Nem kell találgatásokba bocsátkoznunk, hogy melyek voltak a náci párt indítékai vagy célkitűzései. A közvetlen cél a weimari köztársaság aláaknázása volt. Hitler az erre vonatkozó utasítást valamennyi párttag számára Rosenberghez intézett 1931 augusztus 24-i levelében adta ki, amelyet eredetiben fogunk bemutatni. Hitler ezt írta:

„Éppen most olvasok a Völkischer Beobachter-ben (235/236. szám. 1. old.) egy cikket, amelynek címe: «Szándékában van-e Wirthnek átállni?» A cikknek az az alapgondolata, hogy mi meg akarjuk akadályozni a jelenlegi kormányforma szétmorzsolódását. A magam részéről pontosan az ellenkező célból utazgatok szerte Németországban. Ennélfogva elvárhatom, hogy saját újságom ne döfjön hátba taktikailag ostoba cikkekkel…” (PS-047 sz. dokumentum)

Egy zsákmányolt filmen Alfred Rosenberg vádlottat láthatjuk, aki a vetítővászonról maga fogja elmesélni a dolgokat. Az SA erőszakosan beavatkozott a választásokba. Birtokunkban vannak az SD jelentései, amelyek részletesen leírják, hogy tagjai később miként sértették meg a választások titkosságát abból a célból, hogy megállapítsák, kik az ellenzékiek. Az egyik jelentésben ezt olvassuk:

„Az ellenőrzés a következőképpen történt : A választási bizottság egyes tagjai a szavazócédulákat számokkal jelölték meg. A szavazás alatt lista készült a szavazókról. A szavazócédulákat számsorrendben adták ki, ennélfogva később a lista segítségével sikerült megállapítani, kik azok a személyek, akik «nem»-mel szavaztak, vagy érvénytelen szavazatot adtak le. E megjelölt szavazócédulák egy példánya mellékelve. A megjelölés a szavazócédula hátlapján lefölözött tejjel történt…” (R-142 sz. dokumentum)

A politikai versengés már ismert formáin kívül a párt tevékenysége olyan volt, mint egy hadviselés főpróbája. A párt igénybe vette az általában SA „Sturmabteilungen” néven ismert rohamosztagait. Ez egy fiatal és fanatikus nácikból álló önkéntes szervezet volt, amely félig katonai fegyelem alatt állt, és erőszak alkalmazására képezték ki. Tagjai kezdetben a náci vezetők testőrei voltak, majd a defenzív taktikáról hamarosan áttértek az offenzív taktikára. Ezek fegyelmi kötelékbe szervezett banditák lettek, s arra használták fel őket, hogy szétzavarják az ellenzéki gyűléseket és megfélemlítsék a nácik ellenfeleit. Azzal hencegtek, hogy az volt a feladatuk, hogy a náci pártot „az utca urává” tegyék. Az SA-ból számos más szervezet keletkezett. Belőle származtak az úgynevezett „védőosztagok” (Schutzstaffeln), amelyeket általában „SS” néven ismerünk – ezek 1925-ben alakultak és tagjaiknak fanatizmusával és kegyetlenségével tűntek ki; belőle származott az SD néven ismert „Sicherheitsdienst” és a „Geheime Staatspolizei”, a titkos államrendőrség, a hírhedt Gestapo, amely 1934-ben, a nácik hatalomra jutása után alakult.

Egy pillantás a pártszervezetek felépítésére elegendő, hogy meggyőződjünk arról, mennyire elütött a náci párt az általunk ismert politikai pártoktól. A párt számára a jogforrás a Führer és az Unterführer volt. Megvoltak a saját bíróságai és saját rendőrsége. Az összeesküvők egy kormányt állítottak fel a párton belül, amely a törvény keretein kívül minden szankciót gyakorolt, amelyet bármely törvényes állam gyakorolni tud, és sok olyant is, amelyet az nem tud gyakorolni. Vezetési rendszere katonai volt, és alakulatai mind elnevezésben, mind funkcióban katonai jellegűek voltak. Katonai fegyelem alatt álló, felfegyverzett zászlóaljak, gépesített osztagok, repülőosztagok és a hírhedt „halálfejes” alakulatok voltak ezek, mely utóbbiaknak az elnevezése igen találó. A pártnak megvolt a maga titkosrendőrsége, biztonsági alakulatai, hírszerző és kémszervezete, portyázó alakulatai és ifjúsági alakulatai. Gondosan felépített adminisztratív gépezetet létesített a kémek és besúgók leleplezésére és felszámolására, a koncentrációs táborok vezetésére, a gázkamrák működtetésére és az egész mozgalom finanszírozására. A hatalom koncentrikus körei révén a náci párt, amint vezetői később ezzel eldicsekedtek, a német élet minden egyes fázisát ténylegesen megszervezte és uralta, de erre csak azután került sor, miután a bűnükül felrótt, brutális kegyetlenséggel folytatott elkeseredett belső harcot megszervezték. A harc e fázisának előkészítése érdekében létrehozták a pártrendőrség rendszerét. Ez a tervükben első helyen szereplő rendőrállam modelljévé és eszközévé lett.

A párt alakulatai, köztük a párt vezető szervei – az SD, az SS, az SA és a hírhedt állami titkosrendőrség vagy más néven Gestapo – állnak önök előtt a bűnös szervezet vádjával; olyan szervezetek ezek, amelyeket, mint azt saját okmányaikból bebizonyítjuk, kizárólag vakon fanatikus nácikból toboroztak, akik meggyőződésüknél és vérmérsékletüknél fogva a legdurvább erőszakra is készek voltak az általános program megvalósítása érdekében. Megfélemlítették és elhallgattatták a demokratikus ellenzéket és tartósan össze tudtak fogni a politikai opportunistákkal, militaristákkal, nagyiparosokkal, monarchistákkal és politikai reakciósokkal.

1933 január 30-án Adolf Hitler a Német Köztársaság kancellárja lett. Egy bűnös társulásnak, amelyet a vádlottak padján annak legkiemelkedőbb életben maradt tagjai képviselnek, sikerült megkaparintania magát a német kormány gépezetét, s ez később olyan eszközül szolgált, amelynek birtokában megkezdhették az oly régen tervezett háború és hódítás megvalósítását. Az összeesküvés elérkezett második szakaszába.

A náci hatalom megszilárdulása

Nézzük most azokat a cselekedeteket, amelyek között az emberiség ellen elkövetett legförtelmesebb bűnök szerepelnek, és amelyeket az összeesküvők azért követtek el, hogy tökéletesítsék a német állam fölött gyakorolt ellenőrzésüket és előkészítsék Németországot a célkitűzéseik megvalósításához elengedhetetlenül szükséges agresszív háborúra.

Az 1920-as években a vereség és hagyományos kormányuk felbomlása következtében a német nép tehetetlennek érezte magát és nem tudta, mitévő legyen. A demokratikus elemek, amelyek a weimari köztársaság új és gyenge államgépezete segítségével megkísérelték kormányozni Németországot, nem kaptak megfelelő támogatást a világ többi részétől, s így az én országomtól sem. Tagadhatatlan, hogy Németország akkor, amikor egyéb problémáihoz még az egész világra kiterjedő válság is hozzájárult, gazdasági és politikai életében sürgős és bonyolult problémákkal állt szemben, amelyek bátor lépéseket tettek szükségessé.

Azok a belső rendszabályok, amelyekkel egy nemzet megkísérli megoldani saját problémáit, rendszerint nem érdeklik a többi nemzetet. De a nácik programja kezdettől fogva a kétségbeesés programjának volt tekinthető egy olyan nép számára, amely még mindig a sikertelen háború következményeit nyögte. A náci politika olyan célokat tűzött maga elé, amelyek csak abban az esetben voltak elérhetők, ha Európában újabb háború tör ki és annak kimenetele sikeresebb lesz. Az összeesküvők Németország problémáit egy olyan összeesküvéssel akarták megoldani, amelynek célja az első világháborúban elvesztett területek visszaszerzése és egyéb közép-európai termékeny területek megszerzése volt az ottlakók tulajdonfosztása vagy kiirtása révén. Az is céljuk volt, hogy tönkretegyék vagy állandóan gyengítsék a szomszéd népeket, s ezzel megszerezzék a tényleges uralmat Európa és esetleg a világ felett. Szándékaik pontos határát nem szükséges meghúznunk, mert az agresszív háború mindenképpen törvényellenes, akár kis, akár nagy tétek forognak kockán.

Abban az időszakban két kormány volt Németországban, az egyik az igazi kormány, a másik pedig egy fiktív kormány. A Német Köztársaság formáit egy ideig fenntartották, és ez volt kifelé a látható kormány. De az igazi hatalom az államban a törvényen kívül és a törvény felett állt, és a náci párt vezető csoportjának a kezében volt.

1933. február 27-én, alig egy hónappal azután, hogy Hitler kancellár lett, felgyújtották a Reichstag épületét. A szabad parlamentáris kormány szimbólumának leégését mintha csak a gondviselés küldte volna a nácik számára, olyannyira, hogy az a vélemény terjedt el, hogy ők maguk gyújtották fel. Valóban, ha ismert bűneiket mérlegeljük, nem hihetjük, hogy egy egyszerű gyújtogatástól visszariadtak volna. De nincs szükségünk arra, hogy megoldjuk azt a problémát, ki volt a gyújtogató. A fontos az, hogyan használták ki a tűzvész tényét, és az milyen hatással volt a közvéleményre. A nácik tüstént a Kommunista Pártot vádolták a felbujtással és a bűntény elkövetésével, és mindent elkövettek, hogy a gyújtogatás egyedülálló tényét egy kommunista forradalom kezdetének tüntessék fel. Azután, a hisztériát kihasználva, ezt az ijesztgetés céljából általuk kieszelt forradalmat valóságos forradalomként kezelték. A következő év decemberében a német Legfelsőbb Bíróság dicséretes bátorsággal és függetlenséggel felmentette a vádlott kommunistákat, de már túlságosan késő volt, hogy befolyásolni lehessen az eseményeknek azt a tragikus menetét, amelyet a náci összeesküvők elindítottak.

A tűzvészt követő reggel Hitler az agg és beteg von Hindenburg elnökkel aláíratott egy elnöki rendeletet, amely felfüggesztette a weimari köztársaság alkotmányának az egyéni szabadságra vonatkozó kiterjedt garanciáit. A rendelet kimondta:

„A Német Birodalom alkotmányának 114, 115, 117, 118, 123, 124 és 153. cikkei további intézkedésig felfüggesztetnek. Ennélfogva az egyébként előírt törvényes keretek között a személyes szabadság, a szólásszabadság, s vele együtt a sajtószabadság, a gyülekezési és egyesülési jog korlátozása, a levél-, távirat- és távbeszélőtitok megsértése, a házkutatások elrendelése, a tulajdonelkobzás s szintúgy a tulajdon korlátozása is megengedhető.” (PS-1390. sz. dokumentum)

Azt, hogy az 1933. február 28-i rendelet milyen mértékben korlátozta a személyes szabadságot, megérthetjük, ha megvizsgáljuk, melyek voltak azok a weimari alkotmányból folyó jogok, amelyeket felfüggesztettek:

„114. cikk. A személy szabadsága sérthetetlen. A közhatóságok kizárólag törvényes alapon korlátozhatják, illetve vehetik el a személyes szabadságot. Azokat a személyeket, akiket szabadságától megfosztottak, legkésőbb másnap tájékoztatni kell, mely hatóság rendeletére és milyen okból fosztották meg szabadságuktól; az ilyeneknek késedelem nélkül lehetőséget kell nyújtani arra, hogy szabadság-megfosztásuk ellen kifogást tegyenek.

115. cikk. Minden német háza szent és sérthetetlen. Kivételeket csak a törvény állapíthat meg.

117. cikk. A levél-, és minden postai, távirat- és távbeszélőtitok sérthetetlen. Kivételeket csakis a birodalmi jog engedélyezhet.

118. cikk. Minden németnek az általános törvények korlátain belül joga van élőszóban, írásban, nyomtatásban, ábrázolatban vagy egyéb módon szabadon nyilvánítani véleményét. Semmiféle munka- vagy alkalmazási viszony nem korlátozhatja őt, és annak, aki ezzel a jogával él, ebből semmiféle hátránya nem származhatik…

123. cikk. Minden németnek bejelentés és külön engedély nélkül joga van békésen és fegyvertelenül gyülekezni. A birodalmi törvény kötelezővé teheti a szabad ég alatt tartott gyűlések előzetes bejelentését, és betilthatja azokat abban az esetben, ha a közbiztonságot közvetlenül veszélyeztetik.

124. cikk. Minden németnek joga van olyan egyesületeket vagy társaságokat alakítani, amelyeknek célkitűzései nem ütköznek a büntető törvényekbe. Ezt a jogot megelőző rendszabályokkal nem lehet korlátozni. Ugyanezek a rendelkezések vonatkoznak a vallási egyesületekre és társulásokra is. Minden társaság bejegyezhető (jogképességet szerezhet) a polgári jog rendelkezései szerint. Ezt a jogot nem lehet megtagadni egy társaságtól sem azon az alapon, hogy politikai, szociálpolitikai vagy vallási célokat követ.

153. cikk. Az alkotmány biztosítja a tulajdont. A tulajdon tartalmát és korlátait a törvény határozza meg. Kisajátítás egyedül közérdekből és törvényi alapon hajtható végre. A kisajátításért megfelelő kártérítés jár, hacsak a birodalmi jog másként nem intézkedik. Ha a kártérítési összeg körül vita támad, az ügyet a rendes polgári bíróságok elé lehet terjeszteni, hacsak a birodalmi jog másként nem intézkedik. Kártérítést kell fizetni, ha a Birodalom a tartományok, közületek vagy közhasznú társaságok tulajdonát sajátítja ki. A tulajdon kötelezettségekkel jár. A tulajdon használatának összhangban kell lenni a közérdekkel.” (PS-2050. sz. dokumentum)

Ha igazságosak akarunk lenni von Hindenburghoz, meg kell mondanunk, maga az alkotmány felhatalmazta őt, hogy ideiglenesen felfüggessze ezeket az alapvető jogokat, „ha a Német Birodalom közbiztonságát vagy rendjét valami komolyan megzavarja vagy veszélyezteti”. Azt is el kell ismernünk, hogy Ebert elnök már előzőleg élt ezzel a hatalommal.

De a nemzetiszocialista államcsíny azért vált lehetővé, mert a Hitler–Hindenburg-féle rendelet intézkedései eltértek a korábbi felfüggesztő rendeletek intézkedéseitől. Amikor Ebert felfüggesztette az egyéni jogok alkotmányi garanciáit, rendelete kifejezetten ismét életbe léptette a Reichstagnak 1916-ban, az előző háború idején a védőőrizetről elfogadott törvényét. Ez a törvény biztosította, hogy a letartóztatott személyeket 24 órával a letartóztatás után kihallgassák, feljogosította őket védő igénybevételére és arra, hogy megtekintsenek minden, a tárgyalásra vonatkozó lényeges okmányt, és téves letartóztatás esetén a kincstár terhére kártérítést követeljenek.

Az 1933. február 28-i Hitler-Hindenburg-féle rendelet nem tartalmazott ilyen garanciákat. Von Hindenburg esetleg nem vette észre ezt a mulasztást. Ő bizonyára nem mérte fel annak hatását. Ez a mulasztás a Hitler vezetése alatt már létező és működő náci rendőrségnek és pártalakulatoknak teljesen szabad kezet adott és büntetlenséget biztosított. A titkos és határozatlan időre történő letartóztatás – vád emelése nélkül, tanúk nélkül, kihallgatás nélkül, védő nélkül – az embertelen büntetés módszerévé lett mindazokkal szemben, akikre a náci rendőrség gyanakodott, vagy akik nem tetszettek nekik. Egyetlenegy bíróság sem tilthatta el a letartóztatást és nem rendelhette el a letartóztatott egyén szabadonbocsátását. A német nép a rendőrség kezében, a rendőrség a náci párt kezében, a párt pedig egy bűnöző csoport kezében volt, amelynek az Önök előtt ülő vádlottak életben maradt és reprezentatív vezetői.

A náci összeesküvés, mint ezt később bebizonyítjuk, nemcsak az aktív ellenzék elnyomását vette tervbe, hanem mindazoknak az elemeknek a kiirtását is, akikkel nem lehetett elfogadtatni a náci államelméletet. Ez az összeesküvés nemcsak arra törekedett, hogy megteremtse a náci „új rendet”, hanem arra is, hogy hatalmát – ahogy azt Hitler jósolta – „egy évezredre” biztosítsa.

A nácik minden kétely nélkül megegyeztek abban, kik az ellenzéki elemek. Von Fritsch vezérezredes 1938. december 11-én megadta a tömör megfogalmazást:

„Az első világháború után hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy Németország csak akkor lesz újra erős, ha három csatában győzelmet aratunk: 1. a munkásosztály elleni csatában – ezt Hitler már megnyerte; 2. a katolikus egyház, vagy pontosabban az ultramontanizmus elleni csatában. 3. a zsidók elleni csatában.” (PS-1947 sz. dokumentum)

Hosszú ideig tartott a harc e három elem ellen. A Németországon belüli harc csupán az említett elemek elleni világméretű hadjárat gyakorlati előkészítése volt. Földrajzilag és időrendben az emberiség ellen elkövetett bűntettek két csoportját különböztetjük meg: az egyik – a Németországban a háború előtt és alatt elkövetett bűntettek, a másik – a megszállt területeken a háború alatt elkövetett bűntettek. A náci tervek azonban e két csoportot nem választották el egymástól. Ezek folyamatos továbbfejlesztései annak a náci tervnek, amely azoknak a népeknek és intézményeknek a kiirtására irányult, amelyek bármely időben esetleg „az új világrend” megdöntésének csomópontjai vagy eszközei lehettek volna. E vádbeszéd során ezeket az emberiség ellen elkövetett bűncselekményeket az egységes náci terv megnyilvánulásának tekintjük és von Fritsch csoportosítása szerint tárgyaljuk.

A munkásosztály elleni harc

Amikor Hitler uralomra jutott, Németországban a szakszervezeteknek három csoportja működött: az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ADGB), mely 28 szakszervezetet egyesített, és az Alkalmazottak Általános Független Szövetsége (AFA), mely 13 szakszervezetből állt – e két szervezet tagjainak száma több mint négy és félmillió volt –, továbbá a keresztényszocialista szakszervezetek, melyek több mint 1.250.000 tagot számláltak.

Németország munkásosztálya, akárcsak más országok munkásosztálya, keveset nyerhetett a háborún. Noha háború idején a munkásokat általában ráveszik, hogy támogassák a nemzetet, a munkásosztály természeténél fogva békés, bár egyáltalán nem pacifista erő a világon. 1933-ban a német dolgozók még emlékeztek arra, hogy milyen súlyosak a háború terhei. A munkások voltak azok, akik a fellázadt matrózokkal és katonákkal együtt 1918-ban harcot indítottak az első világháború folytatása ellen. Ezt a nácik sohasem felejtették el és sohasem bocsátották meg a német munkásosztálynak. A náci program nemcsak azt írta elő, hogy a német lakosságnak ezt a részét meg kell fosztani az olyan lehetőségektől, melyekkel védekezhet a nyomorúságos létfeltételeknek a fegyverkezés érdekében történő korlátozása ellen, hanem azt is, hogy meggyőzéssel vagy erőszakkal újabb hallatlan áldozatokra kényszerítsék a nácik háborús készülődése érdekében. A munkásosztályt meg kellett félemlíteni, ez pedig azt jelentette, hogy meg kellett semmisíteni szervezeteit és a közös védekezés eszközeit.

Robert Ley a munkásokhoz intézett 1933 május 2-i beszédében nyíltan megmondta, hogy a náci párt korlátlan hatalomra törekszik a munkásosztály felett:

„Mondhatnak önök, amit akarnak, önök mégis abszolút erőt képviselnek. Igaz, hogy a hatalom a kezünkben van, de még nem áll mögöttünk az egész nép. Nem állnak száz százalékig mögöttünk Önök, munkások, pedig mi éppen azt akarjuk, hogy mögöttünk álljanak. Nem hagyjuk nyugton Önöket mindaddig, amíg nem ismernek el őszintén és véglegesen bennünket.” (PS-614 sz. dokumentum)

A nácik a két legnagyobb szakszervezet ellen irányították első támadásukat. 1933 április 21-én az összeesküvő Robert Ley, a „Nemzetiszocialista Német Munkáspárt politikai szervezetének vezérkari főnöke”, nem is a kormány, hanem a náci párt nevében adott ki rendeletet a szakszervezeti szövetség és az alkalmazottak független szövetsége ellen. Ez a rendelet előírta a szakszervezeti vagyon elkobzását és a főbb vezetők letartóztatását. E pártrendelet kötelességévé tette az SA- és az SS-szervezeteknek, amelyeket mi itt bűnös szervezeteknek tekintünk, hogy „hajtsák végre a szakszervezetek tulajdonának elkobzását, és vegyék őrizetbe legfőbb vezetőiket”. A rendelet előírta, hogy „védőőrizetbe” kell venni e szakszervezetek minden elnökét és kerületi titkárát, s a munkásbank fiókjainak igazgatóit (PS-392. sz. dokumentum).

E parancsokat 1933 május 2-án végrehajtották. Elkobozták a szakszervezetek minden vagyonát, beleértve a nyugdíj- és jóléti alapot is. A szakszervezetek vezetőit koncentrációs táborokba zárták. Néhány nap múlva, 1933. május 10-én Hitler a Német Munkafront vezetőjévé nevezte ki Leyt, és e szervezeté lett a szakszervezetek elkobzott vagyona. A Német Munkafront – a nácik által ellenőrzött munkahivatal – Ley vezetésével abból a célból alakult, hogy a német munkások tudatát átitassa a náci filozófiával, és kikergesse az ipari munkások soraiból mindazokat, akik rosszul tanulták meg a „leckét” (PS-1940. sz. dokumentum). Az üzemekben úgynevezett „üzemi osztagokat” szerveztek, amelyek az „ideológiai rohamosztag” szerepét töltötték be (PS-1817 sz. dokumentum). A pártparancs előírta, hogy „a Német Munkafronton kívül nem létezhet egyetlen más szervezet (munkások vagy alkalmazottak szervezete) sem”. 1933 június 24-én a náci párt Ley által aláírt rendelete értelmében a még megmaradt keresztényszocialista szakszervezeteket is átvették.

1933. május 19-én – ezúttal egy kormányrendelet – kimondta, hogy a Hitler által kinevezett „megbízottak” fogják szabályozni a munkaszerződések feltételeit, s ezzel a kollektív szerződések korábbi rendszere megszűnt (PS-405 sz. dokumentum). „A nemzeti munka szabályozásáról” szóló 1934 november 30-i rendelet bevezette a „Führer-elvet” az iparban. E rendelet előírta, hogy az üzemtulajdonosok legyenek a Führerek, a munkások pedig az általuk vezetett tömeg (PS-1861 sz. dokumentum).

A nácik nemcsak uralkodtak a német munkások fölött, és nemcsak irányították őket, hanem erőszakkal náci bilincsekbe vert munkásokká tették az ifjakat is. Az általános munkakötelezettségre vonatkozó 1935 június 26-i rendelet értelmében minden 18-25 év közötti ifjúnak és lánynak munkaszolgálatot kellett teljesítenie (PS-1654 sz. dokumentum). Ezzel a rendelkezéssel befejezték a német munkásosztály leigázását. Ley szavai szerint az eredmény „a szakszervezetek és az alkalmazotti szervezetek társulás jellegének megszüntetésében jutott kifejezésre, amelyeket mi «a munka katonái» fogalommal helyettesítettünk”. Ily módon a nácik ellenőrzés alá vonták a német nemzet termelőerőit. A vádlottak ilyen rendszabályokkal nyerték meg a potenciális ellenzéket képviselő munkásszakszervezetek felszámolásáért indított harcot, és a munkásosztályra tudták hárítani az agresszív háború előkészítésének terhét.

Robert Ley – a munkásosztály elleni csata hadvezére – azzal válaszolt vádiratunkra, hogy öngyilkosságot követett el. Jobb választ nyilván nem tudott adni.

Egyházellenes akciók

A náci párt ideológiája mindig túlnyomóan keresztényellenes volt. Mi azonban, akik hiszünk a lelkiismeret- és vallásszabadságban, nem emelünk vádat valamilyen ideológia ellen elkövetett bűntény miatt. A nácik által elkövetett bűncselekmények nem azért lettek nemzetközi jelentőségűek, mert a nácik hitetlenek vagy pogányok voltak, hanem azért, mert más keresztény vallású embereket üldöztek, és azért, mert ez az üldözés az agresszív hadviselés előkészítésének eszköze volt. Az összeesküvők annak érdekében, hogy kiküszöböljenek a német népre ható minden mérséklő befolyást és a német lakosságot teljesen a háború érdekeinek vessék alá, kíméletlen megtorló rendszabályokat eszeltek ki és valósítottak meg az összes keresztény szekták és egyházak ellen.

Kérjük Önöket, hogy a nácikat saját bizonyítékaik alapján ítéljék el. Martin Bormann 1941 júniusában bizalmas rendeletet adott ki a kereszténység és a nemzetiszocializmus közötti viszony kérdésében. Ez a rendelet így hangzik:

„A Führer a párt, a párt szervezetei és hozzá kapcsolt egységek létrehozásával olyan eszközt teremtett a saját és egyúttal a német birodalom vezetése számára, amely függetlenítette őt az egyháztól. Mindazokat a befolyásokat, amelyek gyengíthetik vagy károsíthatják a nép vezetését, amelyet a nemzetiszocialista párt segítségével a Führer valósít meg, meg kell semmisíteni. A legnagyobb mértékben távol kell tartani a népet az egyháztól, az egyházi szervektől és a lelkipásztoroktól. Természetesen az egyháznak mindent el kell követnie, és amint az álláspontjából kitűnik, mindent el is fog követni, hogy megvédje hatalmát. De soha többé nem szabad a népet az egyház befolyása alá engedni. Ezt a befolyást teljesen és végérvényesen meg kell szüntetni. Csak a birodalmi kormánynak és az ő akaratából a pártnak, a párt alkotó részeinek, a párthoz kapcsolt egységeknek van joguk a nép vezetésére. Ugyanúgy, ahogy az állam megszünteti és üldözi az asztrológusok, a jósok és egyéb sarlatánok káros befolyását, teljesen meg kell szüntetni az egyházi befolyás lehetőségét is… Amíg ezt nem valósítjuk meg, az államvezetés nem tudja kiterjeszteni befolyását az egyes polgárokra, a nép és a birodalom biztonságát nem tudjuk véglegesen biztosítani.” (D-75 sz. dokumentum)

És hogy a párt hogyan óvta a birodalmat a keresztény befolyástól, azt a berlini Gestapónak a nürnbergi Gestapóhoz intézett 1938 július 24-i távirata illusztrálja, amely beszámol a rottenburgi eseményekről.

„1938 július 23-án a párt 21.00 órakor harmadszor tüntetett Sproll püspök ellen. Mintegy 2500–3000 embert hoztak be autóbuszokon stb. a környékről. Rottenburg lakossága ismét nem vett részt a tüntetésben. Ez a város igen ellenségesen viselkedett a tüntetésekkel szemben. Az események lefolyását a felelős párttag képtelen volt kézben tartani. A tüntetők megrohanták a püspöki palotát, betörték a kapukat és az ajtókat. Körülbelül 150–200 ember behatolt a palotába, átkutatta a helyiségeket, az iratokat kiszórta az ablakokon, s összetörte az ágyakat a palota szobáiban. Egy ágyat felgyújtottak. De még mielőtt a tűz átterjedt volna a palota más bútorzatára, sikerült az égő ágyat kidobni az ablakon, s ily módon megakadályozni a tűzvészt… A püspök Gräber freiburgi érsekkel és környezetének férfi- és nőtagjaival a kápolnában imádkozott. Körülbelül 25–30 ember betört a kápolnába és megtámadta az ott tartózkodókat. Gräber érseket, akit Sproll püspöknek véltek, palástjánál fogva megragadták és durván ide-oda ráncigálták. Végül, amikor a behatolók látták, hogy összetévesztették a püspököket, sikerült őket rávenni a palota elhagyására. Rögtön azután, hogy a tüntetők elmentek, beszéltem Gräber érsekkel, aki aztán éjjel elhagyta Rottenburgot. Gräber ismét a Führerhez és dr. Frick birodalmi belügyminiszterhez akar fordulni. Intézkedem a tömeggyűlések megakadályozása érdekében, s utána azonnal részletes jelentést küldök az okozott anyagi kárról, és arról, hogy Rottenburg lakossága milyen jelekkel nyilvánította püspöke iránti tiszteletét…

Abban az esetben, ha a Führer e kérdésben valamilyen utasítást akar adni, kérem, a lehető leggyorsabban értesítsenek…” (PS-848 sz. dokumentum)

Később Rosenberg vádlott Kerrl egyházügyi miniszternek azzal a javaslatával kapcsolatban, hogy a protestáns egyházat helyezzék az állam gyámsága alá, és Hitlert nyilvánítsák a protestáns egyház fejévé, levelet írt Bormann-nak. Rosenberg ellenezte ezt a tervet, és utalt arra, hogy a nácizmusnak a háború után teljesen meg kell akadályoznia a keresztény egyház működését (PS-098 sz. dokumentum).

Különösen kíméletlenül és kegyetlenül üldözték az összes pacifista és egyéb szektákat. Az evangélikus egyházzal kapcsolatos politikájuk során ennek az egyháznak a befolyását a nácik érdekében használták fel. 1933 szeptemberében Müllert kinevezték, hogy képviselje a Führert az „evangélikus egyház és az állam közötti ügyekben”. Majd fokozatosan intézkedések történtek, hogy létrehozzák a birodalmi püspöki méltóságot, amelynek viselőjét teljhatalommal ruházták fel az evangélikus egyház ellenőrzésére. Ezután egy hosszadalmas konfliktus robbant ki. Niemöller lelkészt koncentrációs táborba zárták, és nagymértékben beleavatkoztak az egyházak belső ügyeibe és igazgatásába.

A legerősebb támadás a katolikus egyház ellen irányult. 1933-ban Rómában a Vatikánnal kötött stratégiai jelentőségű konkordátum után – melyet egyébként a náci párt sohasem tartott be – megkezdték a katolikus egyház, a papok és hívők hosszadalmas és makacs üldözését.

Az egyházi iskolákat és nevelőintézeteket bezárták, vagy alárendelték a keresztény hittel összeférhetetlen náci tanítás követelményeinek. Az egyházi vagyont elkobozták és az egyházi tulajdon ellen szított vandálságot büntetlenül hagyták. A vallásoktatást megakadályozták, és a vallásgyakorlás elé nehézségeket gördítettek. A lelkészeket és püspököket elmozdították, zaklatásukra zavargásokat szítottak, és sokat közülük koncentrációs táborokba küldtek.

Az idegen földek elfoglalása után ezek az üldözések még nagyobb erővel folytak, mint valaha. Be fogjuk mutatni önöknek a Ribbentropnak átnyújtott igen komoly tiltakozásokat, amelyek leírják, hogy a náci rendszer alatt a XX. században milyen üldözéseknek volt kitéve a lelkészi kar és az egyház. Ribbentrop ezekre sohasem válaszolt. Nem tudta tagadni, menteni pedig nem merészelte őket.

A zsidók ellen elkövetett bűncselekmények

A nácik a zsidók ellen agyalták ki és hajtották végre a legkegyetlenebb és a legtömegesebb bűncselekményeket. 1933-ban Németországban körülbelül 500.000 zsidó élt. Ezek általában irigységet keltő helyzetben voltak, s kezükben olyan vagyon összpontosult, amely felébresztette a nácik mohóságát. Eléggé kevesen voltak ahhoz, hogy kiszolgáltatottak legyenek, de ugyanakkor eléggé sokan, hogy veszélyesnek minősítsék őket.

Nem szabad egyetlen homályos pontot sem hagynunk a zsidóüldözés vádjának kérdésében. Mi ezeket a vádlottakat nem gőggel és elbizakodottsággal vádoljuk, ami gyakran előfordul a különböző fajok és népek érintkezése során, és a kormányok őszinte erőfeszítései ellenére is szégyenletes bűnöket és konfliktusokat idéz elő. Célunk annak a bebizonyítása, hogy volt egy terv az egész zsidó nép kiirtására, és ehhez a tervhez a nácik fanatikusan ragaszkodtak. Ezeket a bűncselekményeket a náci párt vezetősége szervezte és szorgalmazta, s a náci hivatalnokok hajtották végre azokat, illetve pártfogolták végrehajtásukat, amint azt magának az állami titkosrendőrségnek az írásbeli parancsaival be fogjuk bizonyítani.

A zsidóüldözés rendszeresen, előre megfontolt szándékkal történt. Ez a politika nemcsak a zsidók, hanem más nemzetek ellen is irányult. Az antiszemitizmust azért szították fel, hogy megosszák a demokratikus nemzeteket, viszályt hintsenek el közöttük, és gyengítsék ellenállásukat a náci agresszióval szemben. Robert Ley mondotta, hogy „az antiszemitizmus Németország második számú titkos fegyvere, mert ha Németország következetesen az antiszemitizmus szellemében jár el, akkor abból általános jellegű probléma lesz, amivel minden népnek számolnia kell”.

Az antiszemitizmust egyúttal méltán hívták a „terror laboratóriumának”. A gettó volt mindig az a hely, ahol először próbálták ki a megtorlás különféle módszereit. Először a zsidó vagyont kobozták el, majd a hasonló rendszabályok erősen elterjedtek a gyakorlatban, és most már azok ellen a németek ellen irányultak, akik a nácizmus ellenségei voltak, továbbá a lengyelek, csehek, franciák és belgák ellen. A zsidók kiirtása lehetővé tette a németeknek, hogy tapasztalatot szerezzenek a lengyelek, szerbek és görögök elleni hasonló cselekedetekhez. A zsidók súlyos helyzete állandó veszélyt és figyelmeztetést jelentett az ellenzék és az európai lakosság elégedetlen elemei (pacifisták, konzervatívok, kommunisták, katolikusok, protestánsok, szocialisták stb.) számára. Ténylegesen fenyegette ez az üldözés az elégedetlenek és a náciellenesek életét is.

Kezdetben a zsidóüldözés erőszakmentes volt, s csupán arra korlátozódott, hogy a zsidókat megfosztották választójoguktól, vallási megkülönböztetést vezettek be és akadályokat gördítettek eléjük a gazdasági életben. Ezt a politikát hamarosan felváltották a zsidók elleni tömeges, szervezett erőszakcselekedetek, gettóba zárásuk, kiutasításuk, a rabszolgamunka megszervezése, tömeges kiéheztetésük és fizikai megsemmisítésük. Ezekben a zsidóüldözésekben részt vett a kormány, a vádiratban bűnösnek nyilvánított pártszervezetek, továbbá a Gestapo, a hadsereg, részt vettek benne magán és félig hivatalos jellegű társaságok, valamint az „ösztönös” tömeg, melyet a hivatalos körök nagy gonddal ösztökéltek. Az üldözések nem egyes zsidók ellen irányultak azon a címen, hogy az illetők rossz állampolgárok voltak, avagy nem örvendettek népszerűségnek a társadalomban. A nácik nyíltan az egész zsidó nép megsemmisítését tűzték ki céljukul; ez öncél, és egyúttal a háborúra való felkészülés eszköze is volt, és a legyőzött népek számára fegyelmező eszközül kellett szolgálnia.

Az összeesküvést, illetve a zsidók megsemmisítésének általános tervét olyan módszeresen és tökéletesen hajtották végre, hogy noha Németország vereséget szenvedett és a nácizmust szétzúzták, ezt a célkitűzést a nácik lényegében elérték. Németországban, az általa korábban megszállt országokban és azokban az országokban, melyek csatlósai vagy cinkosai voltak, az európai zsidóságnak csupán egy kis töredéke maradt életben. Annak a 9.600.000 zsidónak, aki a németek által megszállt országokban élt, megbízható adatok szerint 60 százaléka elpusztult. 5.700.000 zsidó tűnt el azokból az országokból, ahol azelőtt élt, és az eltűntek közül több mint négy és félmilliót nem lehet a normális elhalálozás vagy a kivándorlás számlájára írni. Ezek a hontalan személyek között sem találhatók. Nincs még egy ilyen bűncselekmény a történelemben, amely egyidejűleg ilyen hatalmas embertömeg ellen irányult volna, és amelyet ilyen körültekintő kegyetlenséggel követtek volna el.

E vádlottak láttán Önökkel együtt nehezen tudom elképzelni, hogy a XX. században akadtak olyan emberi lények, akik képesek voltak honfitársaiknak és az úgynevezett „alsóbbrendű” ellenségeiknek olyan szenvedéseket okozni, mint amilyenekről itt szó lesz. Az egyes bűnökkel és azzal, hogy a vádlottak mennyiben felelősek értük, a szovjet kormány ügyésze foglalkozik abban az esetben, ha keleten, és a Francia Köztársaság ügyésze abban az esetben, ha nyugaton követték el őket. Csupán azért hivatkozom rájuk, hogy érzékeltessem méreteiket, amelyek arról tanúskodnak, hogy minden vádlottnak közös volt a célja, és tudta, hogy egy hivatalos tervről van szó, nem pedig egyes vezetők önkényes kezdeményezéséről, és hogy bemutassam, hogy a zsidók üldözése a náci összeesküvés kezdetétől annak összeomlásáig tartott, aminek következtében nem hihetjük azt, hogy azok az emberek, akik a nácik cselekedeteinek valamely részével összefüggésbe hozhatók, nem értettek egyet programjuknak ezzel az igen feltűnő pontjával.

Maga a vádirat sok példát hoz fel a zsidóüldözésekre. A nácik kegyetlen, szélsőséges antiszemita hadjáratát Streicher vádlott irányította. 1942 márciusában arról panaszkodott, hogy a keresztény tanítás akadályozza az „európai zsidókérdés radikális megoldását”, és a XX. század számára alkalmas receptként lelkesedéssel idézte a Führer 1942 február 24-i kijelentését, mely szerint a „zsidókat meg fogjuk semmisíteni”. 1943 november 4-én Streicher kijelentette, hogy a zsidók „eltűntek Európából”, és hogy a „zsidóság keleti védett területe”, ahonnan évszázadokon át „fertőzte a zsidó pestis Európa népeit – megszűnt létezni”. Streicher ma arcátlanul azt meri állítani nekünk, hogy ő „csupán cionista”. Azt mondja, hogy a zsidókat csak Palesztinába akarta telepíteni. 1942 május 7-én azonban ezt írta:

„Ez nemcsak európai probléma. A zsidókérdés világkérdés. Nemcsak Németország nem érezheti magát biztonságban a zsidóktól, amíg akár egyetlen zsidó is él Európában, hanem magának az egész európai zsidókérdésnek a megoldása is lehetetlen addig, amíg zsidók élnek a földkerekség többi részén.”

Hans Frank vádlott, aki foglalkozására nézve jogász – amit egyébként csak szégyenkezve említek –, 1944-ben így határozta meg naplójában a náci politika lényegét: „A zsidó olyan faj, amelyet ki kell irtani. Ha bárhol egy zsidóra akadunk, el kell pusztítani” (PS-2233 sz. dokumentum, 1944. március 4.). És még korábban, amikor Lengyelország főkormányzója volt, tevékenységéről így írt naplójában: „Én természetesen egy év alatt nem tudok minden tetűt és minden zsidót kiirtani” (PS-2233 sz. dokumentum, 1940., IV. köt.). Vég nélkül folytathatnám ezeket a dicsekvő náci ömlengéseket, de ezt a feladatot inkább a bizonyítási eljárásra hagyom, és rátérek ennek a perverz gondolkodásmódnak a következményeire.

A legjelentősebb zsidóellenes rendszabályok mindenfajta törvényt nélkülöztek, de végrehajtásukra bizonyos mértékig igénybe vették a törvényt. 1935 szeptember 15-én kiadták a gyalázatos nürnbergi törvényeket. A zsidókat gettókba kergették és kényszermunkára hajtották; lehetetlenné tették, hogy folytassák foglalkozásukat; vagyonukat elkobozták; tilos volt számukra mindennemű kulturális élet, a sajtó, a színház, az iskola, és az SD-t bízták meg felügyeletükkel (PS-212 és PS-069 sz. dokumentumok). Vészjósló gyámkodás volt ez, mint ezt „A zsidókérdés kezdéséről” kiadott rendelet is igazolja. Eszerint

„a polgári lakosság esetleges zsidóellenes fellépéseit nem kell megakadályozni, ha az összeegyeztethető a rend és a biztonság fenntartásával a harcoló csapatok hátországában…

A német rendszabályok első alapvető célja a zsidók elkülönítése legyen a lakosság többi részétől. E rendszabály megvalósítása érdekében először is össze kell írni a zsidókat, hogy el lehessen őket különíteni, és más intézkedéseket lehessen tenni. Utána azonnal el kell rendelni, hogy megkülönböztető jelzésként sárga zsidó-csillagot viseljenek, és mindennemű szabadságtól meg kell őket fosztani. Gettóba kell költözniük, és ugyanakkor a férfiakat el kell különíteni az asszonyoktól! Az a tény, hogy Belorussziában és Ukrajnában többé-kevésbé zárt zsidó települések vannak, megkönnyíti ezt a feladatot. Ezenkívül olyan helyeket kell kiválasztani, ahol munkaerő-szükség esetén a legteljesebb mértékben fel lehet használni a zsidó munkaerőt… Minden zsidó vagyontárgyat le kell foglalni és el kell kobozni, kivéve a legszükségesebbet, ami a puszta léthez szükséges.

Amennyiben a gazdasági helyzet megengedi, a zsidókat, amilyen gyorsan csak lehetséges, meg kell fosztani a tulajdonuk feletti rendelkezés jogától – a biztosság által kiadott rendeletek és egyéb intézkedések révén – oly módon, hogy a tulajdon mozgása gyorsan megszűnjék.

A zsidók mindennemű kulturális tevékenységét teljesen meg kell tiltani. Ez magában foglalja a zsidó sajtó, a zsidó színházak és iskolák törvényen kívül helyezését.

Az állatok rituális vágását szintén meg kell tiltani…” (PS-212 sz. dokumentum)

Von Rathnak, a párizsi német nagykövetség tanácsosának a meggyilkolása után a németországi zsidóellenes hadjárat hatalmas méreteket öltött. Heydrich, a Gestapo vezetője, a Gestapo és az SD minden osztályának távirati parancsban utasítást adott, hogy az 1938 november 9-én és 10-én éjjelre tervbe vett „spontán” megmozdulásokat oly módon irányítsák, hogy a zsidók vagyona megsemmisüljön, és csak a német vagyon maradjon meg. Ennél cinikusabb iratot eddig még nem csatoltak perhez. Birtokunkban van ezenkívül egy jelentés, amelyet dr. Stahlecker SS-brigádvezető küldött Himmlerhez 1942-ben. Ez a jelentés, amelyet be fogunk mutatni a Törvényszéknek, felsorolja a megszállt országokban a zsidók ellen hozott intézkedéseket. Idézek:

„Ugyanígy feltüzelték a helyi antiszemita erőket, hogy a terület elfoglalása után azonnal rendezzenek zsidóellenes pogromokat, noha ez a feltüzelés rendkívül nagy nehézségekbe ütközött. Utasításaink alapján a biztonsági rendőrség elhatározta, hogy a legerélyesebb módon és minden lehetséges eszközzel megoldja a zsidókérdést. Kívánatos volt azonban, hogy a biztonsági rendőrség tisztviselői ne jelenjenek meg azonnal a helyszínen, legalábbis ne a pogrom legelején, mert az intézkedések rendkívüli kegyetlensége még a német köröket is felháborítaná. A dolgot úgy kellett megrendezni, hogy bebizonyítsuk a világnak: elsőnek maga a helyi lakosság kezdte meg a pogromot.

A világ előtt úgy kellett feltüntetni, hogy maga a helyi lakosság lépett fel elsőnek, hogy ez természetes reakció volt a zsidók részéről évtizedeken át ránehezedő elnyomás és az előző időszak kommunista terrorja ellen…”

„…Tekintettel a működési terület kiterjesztésére és a biztonsági rendőrségre háramló nagyszámú kötelességre, kezdettől fogva az volt a törekvésünk, hogy a férgek – vagyis főleg a zsidók és a kommunisták – elleni harc céljára megnyerjük a megbízható lakosságot. Azon kívül, hogy mi irányítottuk az öntisztogatás első spontán akcióit – amelyről másutt teszünk jelentést –, gondoskodni kellett arról, hogy a megbízható személyeket bevonjuk a tisztogató munkába, és hogy azokat a biztonsági rendőrség segédszolgálatos tagjaivá nevezzék ki…”

„…Kovno. Meglepetésünkre, először nem volt könnyű dolog elindítani a zsidók elleni nagyszabású pogromot. A fent említett Klimatis, a szabadcsapatok vezetője, akit elsősorban erre a célra használtunk fel, sikeresen indította meg a pogromot a Kovnóban működő kis előretolt különítmény utasításai alapján oly módon, hogy kívülről nem lehetett semmiféle német parancsot vagy felbujtást észlelni. A június 25-ről 26-ra virradó éjjel végrehajtott első pogrom során a litván szabadcsapátok tagjai több mint 1500 zsidót tettek el láb alól, számos zsinagógát felgyújtottak vagy egyéb módon leromboltak, és felgyújtottak egy körülbelül 60 házból álló zsidó lakónegyedet. A következő éjjel ismét mintegy 2300 zsidót tettek ártalmatlanná hasonló módon. A kovnói példát Litvánia más részein is hasonló akciók követték, bár ezek kisebbek voltak és a hátrahagyott kommunisták ellen irányultak.

Ezek az öntisztogatási akciók simán mentek, mert a kellően tájékoztatott hadsereg-hatóságok megértést tanúsítottak az eljárással szemben. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy csak a megszállást követő első napon kínálkozik majd alkalom pogromok végrehajtására. A szabadcsapatok lefegyverzése után az öntisztogatási akciók szükségszerűen megszűntek. Lettországban még sokkal nehezebb volt ezeknek a tisztogatási akcióknak az elindítása. . .” (L-180 sz. dokumentum)

Természetesen nyilvánvaló, hogy ezeket a „megmozdulásokat” a kormány és a náci párt szervezte. Ha még valaki kételkednék, elővehetjük Streicher memorandumát, melyet 1939. április 14-én írt :

„Az 1938 novemberi zsidóellenes akciók nem voltak a nép spontán megmozdulásai… A pártszervezetek egy részét megbízták, hogy hajtson végre zsidóellenes akciókat.” (PS-406 sz. dokumentum)

A német zsidóságra körülbelül egymilliárd birodalmi márka büntetést róttak ki. A zsidókat kiűzték a magánvállalataikból, Göring vádlott parancsára pedig elkobozták a gyújtogatások okozta károkért járó biztosítási kártérítést.

Különös dühvel vetették magukat a nácik a zsinagógákra. 1938 november 10-én a következő parancsot adták ki : „A Csoportparancsnok elrendeli, hogy az 50. brigád területén minden zsidó templomot fel kell robbantani vagy gyújtani… Az akciót polgári ruhában kell végrehajtani. A parancs végrehajtása jelentendő.” (PS-1721 sz. dokumentum) A különböző rendőrparancsnokságoknak körülbelül 40 távirati jelentése – amelyet bemutatunk Önöknek – megmutatja, hogy milyen dühödten üldözték a németországi zsidókat ezeken a borzalmas novemberi éjszakákon. SS-csapatokat vetettek be a Gestapo vezetésével. A zsidók vagyonát elpusztították. A Gestapo megparancsolta, hogy mintegy 20.000–30.000 „gazdag zsidót” tartóztassanak le. Ezeket koncentrációs táborokba kellett küldeni. A parancs szerint egészséges, munkára alkalmas zsidókat kellett letartóztatni. (PS-3051 sz. dokumentum)

Amilyen mértékben a háború következtében növekedett a németek megszállta terület, olyan mértékben fokozódott a zsidók elleni hadjárat. A nácik terve sohasem korlátozódott csupán a németországi zsidók kiirtására, hanem mindig is célul tűzte ki Európa, sőt az egész világ zsidóságának a kiirtását. A nyugati megszállt országokban a zsidókat megölték, és elrabolták vagyonukat. De a zsidóellenes kampány kegyetlensége a keleti országokban érte el tetőfokát. A keleti zsidók annyit szenvedtek, amennyit soha, egyetlen nép sem szenvedett. A szenvedésekről gondosan beszámoltak a náci hatóságoknak, hogy bemutassák, milyen híven hajtják végre a náci terveket. Csak azokkal a bizonyítékokkal foglalkozom, amelyek eléggé alátámasztják, milyen messzire terjedtek a náciknak a zsidók legyilkolására vonatkozó tervei.

Ha ezekről a borzalmakról saját szavaimmal számolnék be, azt mondanák rám, hogy eltúlozom a dolgokat, és szavahihetetlen ember vagyok. Szerencsére nem vagyunk más tanúk vallomására utalva, mint magukéra a németekére. Most felkérem Önöket, tekintsenek meg néhányat a rengeteg zsákmányolt német parancs és jelentés közül, amelyek tanúbizonyságot tesznek arról, mit jelentett a nácik betörése. Bizonyítékként bemutatjuk az „Einsatzgruppe A” 1941 október 15-én kelt jelentését, amely azzal dicsekszik, hogy a balti államok lerohanása során „a hazai antiszemita erőket a megszállás első órái után zsidóellenes pogromok rendezésére bujtottuk fel…” A jelentés így folytatja:

„Kezdettől fogva számoltunk azzal, hogy keleten a zsidó problémát nem lehet egyedül pogromokkal megoldani. A legfontosabb utasításoknak megfelelően azonban a biztonsági rendőrség tisztogatási akcióinak a célja a zsidók teljes megsemmisítése volt. A válogatott egységekkel – Litvániában szabadcsapatos kötelékekkel, Lettországban pedig rendőr segédszolgálatosokkal – megerősített különítmények ennélfogva nagyarányú kivégzéseket hajtottak végre mind a városokban, mind a falusi területeken. A kivégzőosztagok simán hajtották végre akcióikat.

A Litvániában megsemmisített zsidók száma 71.105. A kovnói pogrom során 3800 zsidót tettek el láb alól, a kisebb városokban körülbelül 1200-at.

Lettországban mostanáig 30.000 zsidót végeztek ki. A rigai pogrom során 500 zsidót likvidáltak.” (L-180 sz. dokumentum)

Előttünk fekszik Szluck parancsnokának 1941 október 30-ról kelt jelentése, amely részletesen leírja a történteket. Ezt olvassuk benne :

„…A főhadnagy kifejtette, hogy a rendőrzászlóalj a feladat szerint két napon belül köteles felszámolni Szluck város összes zsidóit… Ekkor arra kértem őt, hogy halassza el egy nappal az akciót. De nem volt hajlandó; arra hivatkozott, hogy ezt az akciót mindenütt és minden városban végre kell hajtania, és hogy Szluck számára mindössze két napot kapott. E két nap alatt Szluck várost minden körülmények között meg kellett tisztítani a zsidóktól… A gyárakból és az üzletekből megállapodásunk ellenére, kivétel nélkül minden zsidót kiemeltek és deportáltak. Igaz hogy a zsidók egy részét gettóba szállították, ahol sokat közülük ott tartottam, és még mindig el vannak különítve, de nagy részüket közvetlenül tehergépkocsikra rakták, és haladéktalanul megsemmisítették őket a városon kívül… Ami az utóbbit az akció végrehajtását illeti, legmélyebb sajnálatomra ki kell jelentenem, hogy az már határos volt a szadizmussal. Maga a város az akció alatt a borzalom képét mutatta. A német rendőrtisztek és különösen a litván szabadcsapatosok leírhatatlan brutalitással hurcolták ki a zsidókat és köztük a beloruszokat is lakásukból, és terelték össze őket. A városban mindenütt lövöldözés hallatszott, és egyes utcákon zsidó hullák hevertek a kövezeten. A belorusz lakosság kétségbeesetten igyekezett kitörni a bekerítésből. Tekintet nélkül arra, hogy a zsidókkal, akik között kereskedők is voltak, a beloruszok jelenlétében szörnyű kegyetlenséggel bántak, az utóbbiakat szintén gumibottal és puska tusával ütlegelték. Már nemcsak a zsidók elleni akcióról, hanem ennél többről volt szó. Az egész úgy tűnt, mintha forradalom lenne…”

Vannak olyan jelentések, amelyek pusztán felsorolják a kivégzettek számát. Erre példa a SIPO és az SD Einsatzgruppejainak a keleti területeken kifejtett működéséről szóló összefoglaló jelentés, amely megállapítja:

Észtországban nyomban a Wehrmacht megérkezése után letartóztatták az összes zsidókat. A 16 éven felüli munkaképes zsidó férfiakat és nőket kényszermunkára osztották be. A zsidók ellen mindenfajta megszorítást alkalmaztak, és a zsidó tulajdont elkobozták.

Egy másik helyen az orvosok és az öregek kivételével minden 16 éven felüli zsidó férfit kivégeztek. A 4500 zsidóból mindössze 500 maradt.

A SIPO és az SD Belorussziában október folyamán 37.180 személyt semmisített meg. Az egyik városban 337 zsidó nőt végeztek ki, mert „kihívó magatartást” tanúsítottak. Egy másikban 380 zsidót lőttek agyon, mert ellenséges propagandát terjesztettek.

A jelentés egymás után sorolja fel a városokat, ahol százával végezték ki a zsidókat:

Vityebszkben 3000 zsidót végeztek ki „járványveszély” miatt. Kievben szeptember 29-énés 30-án 33.771 zsidót végeztek ki, megtorlásul a városban helyenként kiütött tűz miatt. Zsitomirban 3145 zsidót „kellett agyonlőni”, mert a tapasztalatból ítélve a bolsevik propaganda terjesztőinek kellett tekinteni őket. Herszonban szabotázsakciók miatt megtorlásul 410 zsidót végeztek ki. A Dnyepertől keletre eső területen „megoldódott” a zsidókérdés, mert kivégeztek 4891 zsidót és a megmaradókat ezres létszámú munkaszolgálatos zászlóaljakba osztották be. (R-102 sz. dokumentum)

Más jelentések nem annyira a mészárlásokról, hanem inkább a kínzók teljes elállatiasodásáról tanúskodnak. Például be fogjuk mutatni azt a Rosenberg vádlotthoz intézett jelentést, amely arról számol be, hogyan működött a hadsereg és az SS a Rosenberg igazgatása alatt álló területen. A jelentésben többek között ezt olvassuk :

„Részletek: Az SS tagjai jelenlétében egy zsidó fogorvosnak a német és az orosz zsidók szájából ki kellett törnie minden aranyfogat és tömést.”

Férfiakat, nőket és gyermekeket magtárakba zártak, és utána felgyújtották az épületet.

Parasztokat, nőket és gyermekeket agyonlőttek azzal a gyanúokkal, hogy az illetők bandák tagjai (R-135 sz. dokumentum).

Mi, a nyugati világ képviselői, hallottunk a gázkamrákról, amelyekben megfojtották a zsidókat és a nácik politikai ellenfeleit. Nem tudtuk elhinni, hogy ilyesmi előfordulhat. Most azonban előttünk fekszik egy Becker nevű német SS-tisztnek berlini feletteséhez intézett 1942 május 16-i jelentése, amelyben a következő történetet mondja el:

„A «C» csoport gázautóit a kivégzés színhelyére, amely rendszerint 10-15 kilométerre szokott lenni a főúttól, csak száraz időben lehet kihajtani.

A «D» csoport gázautói pótkocsinak voltak álcázva. De jól ismerte ezeket mind a hatóság, mind a polgári lakosság, amely «Halálkocsiknak» nevezte el az ilyen autókat.”

A levél írója (Becker) megparancsolta katonáinak, hogy az elgázosítás idején a kocsitól minél távolabb tartózkodjanak. A gépkocsi kiürítése „szörnyű lelki és fizikai hatással van a katonákra, és nem lehet nekik megparancsolni, hogy vegyenek részt ebben a munkában”. (PS-501 sz. dokumentum)

Nem foglalkozom tovább ezzel a kérdéssel, csak még egy utálatot keltő okmányt ismertetek, amely a zsidóüldözések tervszerű és rendszeres jellegéről tanúskodik. Előttem fekszik egy jelentés, amelyet német alapossággal állítottak össze, fényképekkel illusztráltak, amelyek bizonyítják, hogy e szinte hihetetlen szöveg megfelel a valóságnak. Az egészet pedig gyönyörűen, féltő gonddal bőrbe kötötték, ami mutatja, hogy szerzője méltán büszke munkájára. Stroop SS-brigádtábornok eredeti beszámolójáról beszélek, ő az, aki a varsói gettó megsemmisítését irányította. A címlapon ez áll: „A varsói zsidó gettó többé nem létezik”. Jellemző, hogy az egyik fényképaláírás zsidó „banditákat” említ, holott a fénykép azt mutatja, hogy csaknem kizárólag asszonyokat és kisgyermekeket terelnek. Ez a beszámoló naplószerűen leírja a gyilkosságokat, amelyeket főleg az SS-szervezetek hajtottak végre; túlságosan terjedelmes ahhoz, hogy az egészet idézzük, engedjék meg azonban, hogy felolvassam Stroop tábornoknak az összefoglalóját :

„A zsidók és banditák ellenállását csak csapataink éjjel-nappal folyó erélyes akcióival lehetett megtörni. Ezért 1943 április 23-án az SS birodalmi vezetője megparancsolta, hogy a gettót a lehető legnagyobb kegyetlenséggel és kíméletlen alapossággal tisztítsuk meg. Ezért elhatároztam, hogy tekintet nélkül a hadiüzemekre, megsemmisítem és felgyújtom az egész gettót. Ezeket az üzemeket egymás után leszereltettem majd felgyújtattam. Erre a zsidók előjöttek rejtekhelyükről és fedezékeikből. A zsidók gyakran addig maradtak az égő épületekben, amíg végül már nem bírták a meleget, és attól való félelmükben, hogy elevenen megégnek, kiugrottak a felső emeletekről… Még törött lábbal is megpróbáltak átmászni az utcán, és eljutni azokba az épületekbe, amelyek még nem égtek… Még a szennyvízcsatornába is bebújtak, de az első hét után ez a rejtekhely is kellemetlenné vált számukra. A Waffen-SS emberei vagy a Wehrmacht műszaki emberei bátran lemásztak a csatornanyílásokon, hogy felhozzák a zsidókat… Minden egyes esetben ki kellett őket onnan füstölni. Igen sok zsidót, akiknek száma ismeretlen, úgy semmisítettünk meg, hogy levegőbe röpítettük a csatornákat és a fedezékeket.

Minél tovább tartott az ellenállás, annál keményebben harcolt a Waffen-SS, a rendőrség és a Wehrmacht. Fáradhatatlanul, hűséges bajtársakként teljesítették kötelességüket, és példát mutattak a katonás kitartásban. Azokat a zsidókat, akik éjjelente megpróbálták kiegészíteni élelmiszerkészletüket, vagy igyekeztek kapcsolatba lépni a szomszédos csoportokkal, megsemmisítették.

Sikerült 56.065 zsidót elfognunk, akiknek a megsemmisítése folyamatban van. Ezekhez még hozzá kell számítanunk azokat, akik a robbanások következtében pusztultak el, vagy megégtek; ezeknek a számát azonban nem tudtuk megállapítani.” (PS-1061 sz. dokumentum)

A vád állítja, hogy a zsidók ellen elkövetett kegyetlenkedések annak a náci tervnek a végrehajtását és tetőfokát jelentették, amelyben minden egyes vádlott részt vett. Jól tudom, hogy e vádlottak közül egyesek valóban tettek lépéseket annak érdekében, hogy személyi indítékoktól vezérelve egyik vagy másik zsidót megmentsék a rá váró szörnyűségektől. Néhányan tiltakoztak az egyes kegyetlenségek ellen, mert azt tartották, hogy azok feleslegesek és lejáratják az általános politikát. Lehet, hogy egyes vádlottak majd azt mondják, hogy ők igyekeztek kiharcolni bizonyos kivételeket a zsidók megsemmisítésének politikájában, én azonban egyetlen olyan esetről sem tudok, hogy valamelyik vádlott fellépett volna maga e politika ellen, vagy arra törekedett volna, hogy megszüntesse, avagy akár csak módosítsa.

A zsidók kipusztítására irányuló eltökéltség volt az az átfogó erő, amely összekapcsolta ennek az összeesküvésnek az egyes részvevőit. A vádlottak között sok belpolitikai kérdésben volt nézeteltérés. De egy sincs közülük, aki ne hangoztatta volna a nácizmus csatakiáltását : „Ébredj Germánia, halál a zsidóságra”…

Terror és háborús előkészületek

A többi kormányt vagy a nemzetközi közösséget nem érdekli, hogy egy kormány általában hogyan bánik saját lakosságával. Bizonyára kevés az olyan eset, amikor az elnyomás vagy a kegyetlenség indokolttá teszi a külföldi hatalmak beavatkozását. De tudjuk, hogy az a mód, ahogy a németek a németekkel bántak, méreteiben és kegyetlenségében minden olyan határon túlmegy, amit a modern civilizáció eltűrhet. Hallgatás esetén a többi nemzet e bűnök társtettesévé válnék. A nácik üldözéseinek ezenkívül nemzetközi bűncselekmény jellegük volt a cél miatt, amelynek érdekében elkövették őket.

A szabad munkásszervezetek, az egyházak és a zsidók befolyását, amint láttuk, azért akarták megsemmisíteni, hogy elhárítsák az útból az agresszív háború kirobbantásával szemben megnyilvánuló ellenállásukat. Ha a szerződéses kötelezettségek megszegésével vívott agresszív háború a nemzetközi közösségre tartozik, akkor az előkészületek is reá tartoznak. A német nép háborús célokra történő tömörítésének a terror volt a fő eszköze. Sőt, ezek a Németországban elkövetett kegyetlenségek gyakorlatok voltak a későbbi borzalmas cselekmények elkövetésére; tanították a bűnös szervezetek tagjait a példa alkalmazására a később megszállt országokban.

A rendőrségi alakulatok révén, amelyek bűnös szervezet vádjával állnak Önök előtt, a náci párt vezetői, akiket az alapvető és ismert cél elérésében bizonyos mértékig minden vádlott támogatott, terroruralmat létesítettek. Ezeket a kém- és rendőri szervezeteket arra használták fel, hogy kifürkésszék az ellenzékeskedés minden formáját, és megbüntessenek mindenkit, aki nem adta be a derekát. Ezek a szervezetek azzal kezdték, hogy felállították és igazgatták a koncentrációs táborokat – a buchenwaldit 1933-ban és a dachauit 1934-ben. De ezek a hírhedt nevek nem álltak egyedül. Németország területét ellepték a tucatjával létesített koncentrációs táborok. Kezdetben akadtak egyes németek, akik tiltakoztak ellenük. Birtokunkban van Gürtner igazságügyminiszter Hitlerhez intézett levele, amely igen jellemző. Egy Gestapo-hivatalnok ellen eljárást indítottak a hohensteini táborban elkövetett bűncselekmények miatt, és Szászország náci kormányzója nyomban kérte, hogy az eljárást szüntessék meg. Az igazságügyminiszter 1935 júliusában tiltakozott, mert mint megállapította :

„Ebben a táborban legalább 1933 nyara óta rendkívül rosszul bántak a foglyokkal. Nemcsak az történt, hogy a foglyokat ok nélkül eszméletük elvesztéséig korbácsolták, mint ahogy az a Stettin közelében lévő bredowi koncentrációs táborban történt, hanem egyéb módon is kínozták: a foglyokat egy külön erre a célra szerkesztett készülék alá állították, amelyből állandóan víz csepegett a fejükre, mindaddig, amíg súlyos gennyedéses sebek nem keletkeztek a fejbőrükön…” (PS-787 sz. dokumentum)

Nem részletezem azokat a szörnyűségeket, amelyek ezekben a koncentrációs táborokban történtek. A verések, az éheztetés, a kínzás és a gyilkolás megszokott dolgok voltak – olyannyira, hogy a kínzók maguk is belefásultak és hanyagul látták el feladatukat. Birtokunkban van egy jelentés, hogy egy éjjel Plötzenseeben 186 személyt végeztek ki, holott a parancs csak 180 személyre szólt. Egy másik jelentés leírja, hogy az egyik áldozat családja tévedésből két urnát kapott egy helyett.

A foglyokat arra kényszerítették, hogy egymást végezzék ki. 1942-ben kivégzésenként 5 birodalmi márkát fizettek nekik, de 1942 június 27-én Glücks SS-tábornok elrendelte a koncentrációs táborok parancsnokainak, hogy ezt a honoráriumot 3 cigarettára csökkentsék. 1943-ban az SS birodalmi vezetője és a német rendőrség főnöke parancsot adott, hogy az orosz nők testi fenyítését lengyel nőknek kell végezniük, és viszont; de a díjszabás nem volt rögzítve. Kijelentette, hogy jutalomként néhány cigaretta engedélyezhető. A nácik uralma alatt az emberi élet fokozatosan elvesztette értékét, míg végül is alig ért egy marék dohányt – „ersatz” dohányt. Néha azonban előfordultak az „emberi jóság” bizonyos halvány nyomai. 1942 augusztus 11-én Himmler például elrendelte 14 koncentrációs tábor parancsnokának, hogy a német foglyokat csak német foglyok verhetik (PS-2189 sz. dokumentum).

Titokzatosság és bizonytalanság párosult a kegyetlenséggel, hogy a kínzást a tábor foglyairól a családra és a barátokra is kiterjesszék. Férfiak és nők eltűntek lakásukról vagy munkahelyükről, az utcáról, és senki sem tudta, mi lett velük. Nem azért nem adtak felvilágosítást az illetők hollétéről, mert az apparátusnak túl sok volt a munkája; ezt szándékosan tették. Az SD és a SIPO főnöke szerint a Führer rendelete értelmében aggódást kell kelteni a letartóztatott személy családja körében (PS-668 sz. dokumentum). A deportálásokat és a titkos letartóztatásokat náci szellemességgel, amely azonban inkább a vámpírok szellemessége, „Nacht und Nebel”-nek (éjszaka és köd) nevezték (PS-883 és L-90 sz. dokumentumok). Az ilyen akciókra vonatkozó számtalan parancs egyike a következő felvilágosítást adja:

„A rendelet alapvető újítást vezet be. A Führer és a fegyveres erők főparancsnoka elrendeli, hogy a megszállt területeken polgári személyek által elkövetett minősített bűncselekmények ügyében a megszállt területeken állandóan működő hadbíróságok csak abban az esetben ítélkezhetnek, ha (a) a várható ítélet halálbüntetés, és (b) az ítéletet a letartóztatás után 8 napon belül meghozzák.

A Führernek és a fegyveres erők főparancsnokának várakozása szerint csak e két feltétel teljesülése esetén remélhető, hogy a megszállt területeken végrehajtott büntető rendszabályoknak meglesz a kellő elrettentő hatásuk.

Egyéb esetekben a jövőben a vádlottakat titokban Németországba kell szállítani, és ott kell lefolytatni az eljárást ellenük. Az ilyen intézkedések elrettentő hatása abban rejlik, hogy (a) a vádlott nyom nélkül eltűnik, (b) semmiféle tájékoztatást nem adnak hollétéröl és sorsáról.” (PS-883 sz. dokumentum)

A durva kegyetlenséghez tudományos tökély járult. A „nemkívánatos” elemeket mérgek intravénás befecskendezésével vagy gázkamrában végezték ki. Mérgezett golyókkal lövöldöztek rájuk, hogy tanulmányozzák azok hatását (L-103 sz. dokumentum).

Később a nácik a barbár kísérleteket undorítókkal egészítették ki. Ezek az utóbbiak nem degenerált alárendelteknek, hanem a náci összeesküvés vezető elméinek művei voltak. 1942 május 20-án Milch vezértábornagy felhatalmazta Wolff SS-tábornokot, hogy a dachaui táborban úgynevezett „hideg” (hibernizációs) kísérleteket végezzen, és erre a célra négy cigánynőt választottak ki. Himmler megengedte, hogy más táborokban is folytassanak ilyen „kísérleteket” (PS-1617 sz. dokumentum). Dachauban a beosztott „orvos” jelentései szerint az áldozatokat hideg vízbe mártották és mindaddig benne tartották, amíg a testhőmérséklet 28° C-ra csökkent, és hirtelen halál következett be. Ez 1942 augusztusában történt. De az „orvos” javított technikáján. 1943 februárjában már azt jelentette, hogy 30 személyt 27-29° C-ig sikerült lehűtenie, az illetők keze és lába a hidegtől egészen elfehéredett, majd testüket forró fürdőben „ismét felmelegítették”. De a nácik tudományos győzelme abban állt, hogy „állati meleget” alkalmaztak a felmelegítésre. A majdnem halálra fagyott férfiáldozatot két eleven nő közé fektették, mindaddig ott tartották, amíg magához nem tért, és környezetére nemi közösüléssel nem reagált (PS-1616 sz. dokumentum). Ezzel tetőpontját érte el a náci degeneráltság.

Nem szeretném beszédemet ilyen beteges történetekkel teletűzdelni, de abban a nehéz helyzetben vagyunk, hogy ezeknek a bűnözőknek az ügyét tárgyaljuk, és ezek olyan dolgok, amelyeknek megtörténtéről saját ügynökeik számolnak be. Ezeket a koncentrációs táborokat filmen fogjuk Önöknek bemutatni, olyan állapotban, ahogy a szövetséges csapatok megérkezésükkor találták őket, és bemutatjuk azokat az intézkedéseket is, amelyeket Eisenhower tábornoknak kellett elrendelnie megtisztításuk érdekében. Ez a bizonyítási mód elveszi az Önök étvágyát, és azt fogják mondani, hogy elraboltam álmukat. De ezek olyan dolgok, amelyek felkavarták a világ gyomrát, és azt eredményezték, hogy minden civilizált ember a náci Németország ellen fordult.

Németország egy óriási kínzókamra lett. Az áldozatok jajkiáltásai bejárták a világot, és mindenütt borzongást keltettek a civilizált emberek körében. Én azok közé tartozom, akik az elmúlt háború idején a legtöbb ilyen rémtörténetet gyanakvással és kétkedéssel fogadtam. De a most következő bizonyítás annyira meggyőző lesz, hogy már előre bátran kijelenthetem, egyetlen egy szavam sem talál cáfolatra. E vádlottak csupán személyes felelősségüket fogják tagadni, vagy azt, hogy tudtak a dolgokról.

A német lakosság tisztességes és bátor elemeit megsemmisítették a legszövevényesebb kém- és besúgóhálózattal, amely modern államban valaha létezett és azokkal az üldözésekkel és kínzásokkal, amelyekhez hasonlót évszázadokon át nem látott a világ. A tisztességes, de gyenge jellemeket megfélemlítették. A nyílt ellenállás, amely mindig gyenge és határozatlan volt, megszűnt. De ellenállás – és én boldog vagyok, hogy ezt mondhatom – mindig maradt, habár csak olyan eseményekben nyilvánult meg, mint a Hitler ellen 1944 július 20-án elkövetett sikertelen merénylet. Miután az ellenállást a föld alá kényszerítették, a német állam a nácik kezébe került. De a nácik nemcsak elhallgattatták azokat, akik nem értettek velük egyet. Pozitív ellenőrzést teremtettek, amely ugyanolyan hatékony volt, mint a negatív ellenőrzés. A propagandaszervek, addig példátlan módon, olyan állandó lelkesedésre és önfeláldozásra buzdították a pártot és a párt szervezeteit, amilyent mi, demokratikus népek, csak közvetlenül az általános választások előtt tudunk elérni. Bevezették és gyakorlatilag megvalósították a Führer-elvet, amely központosította a párt és a párt által irányított állam ellenőrzését a német emberek élete és gondolkodása felett, akik hozzászoktak ahhoz, hogy bárki is irányítsa a német államot, valami misztikus dolgot lássanak benne, ami érthetetlen az én népem számára.

Mindezt az ellenőrzést kezdettől fogva példátlan energiával és célratörően gyakorolták annak érdekében, hogy Németországot háborús vágányokra állítsák át. A nácik saját okmányaiból bizonyítjuk be a titkos katonai kiképzést és a katonai légierő titokban történt felállítását. Végül is bevezették a sorozáson alapuló hadsereget. A pénzemberek, közgazdászok, nagyiparosok csatlakoztak a tervhez, és ipari, valamint pénzügyi téren elősegítették azoknak a gondosan kidolgozott változtatásoknak bevezetését, amelyek az erőforrások és az energia háborús előkészületekre történő példátlan koncentrációját szolgálták. Németország a fegyverkezés terén annyira megelőzte a szomszédokat, hogy egy éven belül képes volt megtörni az európai kontinens egész katonai erejét, Szovjet-Oroszországét kivéve, és utána visszavetni az orosz hadseregeket egészen a Volgáig. Ezek az előkészületek olyan fokot értek el, hogy túlhaladtak minden honvédelmi szükségletet, és minden vádlott s velük együtt minden értelmes német jól tudta, hogy agresszív célokat követnek.

Agressziós kísérletek

Mielőtt a nácik a nyíltan agressziós hadviseléshez folyamodtak volna, jónéhány óvatos kísérletet tettek annak kipuhatolására, milyen ellenállásra számíthatnak azok részéről, akik útjukban álltak. Előrementek, de csak olyan mértékben, ahogy a többiek visszavonultak, és készek voltak visszavonulni, ha a helyzet olyan volt, hogy a kitartás veszélyesnek bizonyulhatott.

1936 március 7-én a nácik ismét megszállták a rajnai övezetet, s utána ott a versailles-i és a locarnói szerződés megszegésével erődítési munkálatokba kezdtek. Lényeges ellenállásra nem találtak, és ezért felbátorodtak, hogy megtegyék a következő lépést, amely Ausztria megszerzése volt. Németország több ízben is kijelentette, hogy nincsenek tervei Ausztriát illetően, mégis megszállta. A támadás veszélye arra kényszerítette Schuschnigg osztrák kancellárt, hogy lemondjon, és átadja helyét a náci Seyss-Inquartnak, aki most vádlottként ül előttünk. Ő nyomban megnyitotta a határt, és felkérte Hitlert, hogy „a rend fenntartása végett” szállja meg Ausztriát. A behatolás március 12-én kezdődött. Hitler másnap Ausztria államfőjévé nyilvánította magát, átvette fegyveres erőinek parancsnokságát, s törvényt hoztak, amely Ausztriát bekebelezte Németországba.

Az agressziós fenyegetés sikerrel járt anélkül, hogy bármilyen ellenállás lett volna vele szemben. De ez nyugtalanságot keltett. Ezt a nácik azzal csillapították le, hogy biztosították a csehszlovák kormányt: Németország nem támadja meg ezt az országot. Be fogjuk bizonyítani, hogy a náci kormánynak ekkor már készen álltak a részletes támadási tervei. Önök elé fogjuk terjeszteni azokat az okmányokat, amelyekből kiderül, hogy ezek az összeesküvők a támadás igazolására egy incidenst terveztek. Sőt azt fontolgatták, hogy kellő drámai incidens megteremtése végett meggyilkoltatják saját prágai nagykövetüket. Diplomáciai válságot idéztek elő, amely egész nyáron át tartott. Hitler szeptember 30-át jelölte ki határidőül, a csapatoknak ezen a napon készen kellett állniuk az akcióra. A közvetlenül háborúval fenyegető helyzetben az Egyesült Királyság és Franciaország Németországgal és Olaszországgal Münchenben 1938 szeptember 29-én szerződést kötött, amely követelte Csehszlovákiától, nyugodjék bele Szudétaföldnek Németország részére történő átengedésébe. Ez az 1938 október 1-én bekövetkezett német megszállással megvalósult.

A müncheni egyezmény kimondta, hogy Csehszlovákia ellen nem lesz további agresszió, de a nácik ugyanolyan könnyen tettek ígéreteket, mint amilyen gyorsan megszegték őket. 1939 március 15-én, a müncheni egyezmény megszegésével, elfoglalták és megszállták Csehországot és Morvaországot, amely Csehszlovákia Németországnak még át nem engedett nagyobb részét alkotta. A nyugati világ ismét megdöbbent, de félt a háborútól, nem látott semmiféle megoldást a háborún kívül, de mindezek ellenére még mindig remélte, hogy vége a nácik terjeszkedési lázának. De a Mussolinivel nyílt és Francóval titkos szövetségben álló náci világ megrészegült ezektől az ellenállás nélkül aratott sikerektől. Ezután az összeesküvők időnyerés végett csalárd szerződést kötöttek Oroszországgal, és áttértek a háború kirobbantására irányuló tervük utolsó szakaszára.

Az agresszív háború

Nem akarom elnyújtani beszédemet azoknak a lépéseknek a részletezésével, amelyek a Lengyelország ellen 1939 szeptember 1-én megindított támadással kitört agresszív háborúra vezettek. A további eseményeket az okmányokból fogják megtudni, amelyek között magának a német főparancsnokságnak az okmányai is szerepelnek. A terveket jóelőre kidolgozták. 1935-ben Hitler Schacht vádlottat kinevezte a hadigazdálkodás ügyeinek fő intézőjévé (PS-2261 sz. dokumentum). Birtokunkban van Jodl tábornok naplója (PS-1780 sz. dokumentum); az „Otto terv”, amely Hitler saját támadási parancsa Ausztria ellen, arra az esetre, ha a kieszelt trükk nem sikerül (C-102 sz. dokumentum); a „Plan Grün” (Zöld Terv), Csehszlovákia megtámadásának terve (PS-388 sz. dokumnetum); a nyugat elleni háború tervei (PS-375 és PS-376 sz. dokumentumok); Funk Hitlerhez intézett 1939 augusztus 25-i levele, amely részletesen leírja a hosszantartó gazdasági előkészítést (PS-669 sz. dokumentum); Keitel 1939–1940-re szóló szigorúan bizalmas mozgósítási parancsa, amely előírja, milyen titkos lépéseket kell tenni „a feszültség időszakában”, amely alatt nyilvánosan nem mondják ki a „hadiállapotot, még akkor sem, ha a külföldi ellenség ellen nyílt háborús rendszabályokra kerül sor”. Ez utóbbi parancs birtokunkban van (PS-1639a sz. dokumentum), annak ellenére, hogy 1945 március 16-án, amikor a szövetséges csapatok Németország szíve felé nyomultak előre, bizalmas parancs jelent meg, amely elrendelte, hogy el kell égetni ezeket a terveket. Birtokunkban vannak Hitlernek a „Barbarossa tervre” vonatkozó 1940 december 18-áról keltezett direktívái, amelyek kifejtik az Oroszország elleni támadás stratégiáját (PS-446 sz. dokumentum). Ez a terv eredeti példány, s rajta van Keitel és Jodl vádlottak kézjegye. A nácik jóval a hadiállapot bejelentése előtt megtervezték a támadást. Részletes adataink vannak a „Fehér Tervről” (Plan Weiss), Lengyelország megtámadásának tervéről (C-126 sz. dokumentum). Ezzel a támadással tört ki a háború. A tervet Keitel adta ki 1939 április 3-án. A támadásra csak szeptemberben került sor. A támadás előkészületeit az alárendelt parancsnokok végezték, akiknek egyike június 14-én utasítást adott ki, amely a következőket mondja :

„A hadsereg főparancsnoka elrendelte, hogy dolgozzák ki a Lengyelország elleni felvonulás tervét, amely számításba veszi a politikai vezetésnek azt a követelését, hogy a háborút meglepetésszerűen kell megkezdeni, és gyors sikereket kell elérni…

A vezénylő tábornokok, a hadosztályparancsnokok és egyéb parancsnokok kötelességévé teszem, hogy a legnagyobb mértékben korlátozzák a tájékoztatandó személyek számát s a tájékoztatás mértékét, és minden alkalmas intézkedést tegyenek meg, hogy olyan személyek, akiknek nincs közük a dologhoz, ne szerezhessenek értesülést…

A hadműveletet a határ szomszédságában riadókészültségbe helyezett, főként páncélos és gépesített alakulatokkal meglepetésszerűen kell megkezdeni, hogy a zavartalan lengyel mozgósítást és csapatösszevonást megelőzzük. A lengyel határőrökkel szembeni kezdeti fölényt és a feltétlenül várható meglepetést a hadsereg más részeinek gyors felvonultatásával fenn kell tartani. Ennek egyúttal az is a célja, hogy megakadályozza a lengyel hadsereg felvonulását…

Ha a politikai helyzet alakulása azt mutatná, hogy a meglepetés a háború kitörésekor nem jöhet szóba, mert a lengyel hadsereg védelmi előkészületei előrehaladott állapotban vannak, a hadsereg főparancsnoka az ellenségeskedés megkezdését csak azután fogja elrendelni, miután erre a célra elegendő számú további erőket vont össze. Minden készülődés alapja az legyen, hogy meg kell lepni az ellenséget…” (PS-2327 sz. dokumentum)

Birtokunkban van az angliai invázióra vonatkozó parancs is, amelyet Hitler írt alá, és rajta van Keitel meg Jodl kézjegye. Érdekes megjegyezni, hogy a parancs azzal a megállapítással kezdődik, hogy bár az angolok katonai helyzete „reménytelen”, a megadási szándék legkisebb jelét sem mutatják.

Nem kevésbé terhelők Hitler legfőbb tanácsadóival folytatott megbeszéléseinek jegyzőkönyvei. 1937 november 5-én Hitler többek között azt mondta Göring, Raeder és Neurath vádlottaknak, hogy Németország újrafelfegyverkezése gyakorlatilag befejeződött, s elhatározta, hogy erőszak alkalmazásával, a Csehszlovákia és Ausztria elleni villámtámadással kezdve, legkésőbb 1943–1945-ben, de lehet, hogy már 1938-ban nagyobb életteret biztosít a németek számára Európában (PS-386 sz. dokumentum). 1939 május 23-án a Führer a következőket jelentette ki törzskarának:

„A kérdés számunkra az, hogy Keleten kiterjesszük életterünket és biztosítsuk élelmiszerellátásunkat… A föld természetes termékenysége és az alapos német kiaknázás óriási mértékben emeli majd a terméshozamot.

Ennélfogva szó sem lehet Lengyelország megkíméléséről, és csak egy döntés marad számunkra: az első kedvező alkalommal megtámadni Lengyelországot. Nem várhatjuk a cseh eset megismétlődését. Ez alkalommal háború lesz.” (L-79 sz. dokumentum)

1939 augusztus 22-én Hitler ismét beszédet mondott a főparancsnokság tagjai előtt, és elmondta nekik, mikor kerül sor a hadműveletek megkezdésének elrendelésére. Kijelentette, hogy propagandacélra megfelelő ürügyet fog kiprovokálni. „Nem számít – mondotta –, hogy ez az ürügy eléggé meggyőző lesz-e vagy nem. Különben is a győztest sohasem kérdezik meg, hogy igazat mondott-e vagy nem. Brutálisan kell eljárni. Az igazság mindig az erősebb oldalán áll.” (PS-1014 sz. dokumentum) 1939. november 23-án, miután a németek már megszállták Lengyelországot, Hitler a következőket jelentette ki:

„A történelemben először fordul elő, hogy csak egy fronton kell harcolnunk, a másik front jelenleg szabad. De senki sem tudhatja, hogy ez meddig marad így. Hosszú időn át haboztam, hogy Keleten támadjak-e először és csak aztán Nyugaton. Alapjában véve nem azért szerveztem fegyveres erőket, hogy ne használjam fel őket támadásra. A támadásról szóló döntést mindig én hoztam. Előbb vagy utóbb meg akartam oldani a problémát. A körülmények hatására úgy határoztam, hogy először Keleten kell támadni…” (PS-789 sz. dokumentum)

A véres következmények mindannyiunk előtt ismeretesek. A nácik határincidenseket szerveztek. Terület átengedését követelték. Amikor Lengyelország elutasítóan válaszolt, a német erők 1939 szeptember 1-én támadásba lendültek. Varsót lerombolták, Lengyelország elesett. A nácik tervüknek megfelelően az agressziót hamarosan egész Európára kiterjesztették, hogy megszerezzék a meglepetés előnyét a felkészületlen szomszédokkal szemben. A békés szándékok ismételt és ünnepélyes kinyilatkoztatása ellenére 1940 április 9-én betörtek Dániába és Norvégiába; 1940 május 10-én Hollandiába és Luxemburgba; 1941 április 6-án pedig Jugoszláviába és Görögországba.

1939 augusztus 23-án a nácik Lengyelország és szövetségesei elleni agressziós előkészületeik szerves részeként megnemtámadási szerződést kötöttek Szovjet-Oroszországgal. Ezt a szerződést, amelyet csupán időnyerés céljából kötöttek, csak addig szándékoztak tiszteletben tartani, ameddig fel nem készültek annak megszegésére. 1941 június 22-én, régen készenálló terveiket követve, csapataikkal minden hadüzenet nélkül betörtek a szovjet területre. Most már egész Európa lángokban állt.

Összeesküvés Japánnal

A nácik agresszív terveiben az is szerepelt, hogy felhasználják az ázsiai szövetségeseket, és a japánok között olyan emberekre akadtak, akik hozzájuk hasonlóan gondolkodtak, és az övékéhez hasonló célokat követtek. Lélekben rokonok voltak.

Himmler beszámol egy megbeszélésről, amelyet 1939 január 31-én Osima tábornokkal, a berlini japán nagykövettel folytatott. Ezt írja:

„Azon kívül neki (Osimának) mostanáig sikerült tíz, bombákkal felszerelt oroszt átküldeni a kaukázusi határon. Ezeknek az oroszoknak az volt a feladatuk, hogy megöljék Sztálint. A később átküldött oroszok közül többet agyonlőttek a határon.” (PS-2195 sz. dokumentum)

1940 szeptember 27-én a nácik megkötötték a tíz évre szóló német–olasz–japán katonai és gazdasági szövetségi szerződést, amelynek értelmében az említett hatalmak megállapodtak abban, hogy „támogatják egymást és együttműködnek Nagy Kelet-Ázsia és Európa területein kifejtett erőfeszítéseik során, ahol elsődleges céljuk a dolgok új rendjének megteremtése és fenntartása”.

1941 március 5-én Keitel vádlott egy szigorúan bizalmas irányelvet adott ki. Ez megállapította, hogy a Führer parancsa értelmében mindenképpen buzdítani kell Japánt, hogy vegyen részt aktívan a háborúban és elrendelte, hogy a japánok katonai erejét növelni kell azáltal, hogy feltárják előttük a németek háborús tapasztalatait, és katonai, gazdasági, valamint műszaki természetű támogatást nyújtanak nekik. Mindennek célja az volt, hogy Angliát gyorsan leverjék, és ezzel az Egyesült Államokat távoltartsák a háborútól (C-75 sz. dokumentum).

1941 március 29-én Ribbentrop kijelentette Macuoka japán külügyminiszternek, hogy a német hadsereg már készen áll az Oroszország elleni csapásra. Macuoka Ribbentropnak ismételt biztosítékokat adott a Távol-Keletre vonatkozóan. Japán – mondotta – a jelen pillanatban úgy viselkedik, mintha semmiféle érdeke nem fűződne Szingapúrhoz, de „szándékában áll lesújtani, ha a megfelelő pillanat elérkezik”. (PS-1877 sz. dokumentum).

1941 április 5-én Ribbentrop nyomatékosan hangsúlyozta Macuokának, hogy Japán hadbalépése „meggyorsítja a győzelmet”, és a hadbalépés inkább érdeke Japánnak, mint Németországnak, mert Japánnak kitűnő alkalmat teremt nemzeti céljai megvalósítására és a kelet-ázsiai vezető szerep megszerzésére (PS-1882 sz. dokumentum).

A per bizonyítékaiból az is kitűnik, hogy Németország vezetői háborút terveztek az Egyesült Államok ellen, mind az Atlanti-óceán, mind a Csendes-óceán felől. A Führer főhadiszállásának 1940 október 29-én kelt memoranduma bizonyos felvilágosításokat kér a légi és utánpótlási támaszpontokra vonatkozóan, majd megállapítja:

„A Führer jelenleg azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy egy Amerika elleni későbbi háború céljára hogyan lehetne elfoglalni az atlanti szigeteket. A főhadiszálláson megkezdődnek az erre vonatkozó tanácskozások.” (PS-376 sz. dokumentum)

1941 december 7-én, amelyről az elhunyt Roosevelt elnök kijelentette, hogy „ez a nap örökké a gyalázat napja lesz”, a német agresszió győzelme biztosnak látszott. A Wehrmacht Moszkva kapui előtt állt. Japán e helyzetet kihasználva, mialatt megbízottai Washingtonban elterelő diplomáciai manővereket folytattak, hadüzenet nélkül, álnokul megtámadta az Egyesült Államokat Pearl Harbornál és a Fülöp-szigeteken. Ezután hamarosan támadások következtek a Brit Államközösség és Hollandia ellen a Csendes-óceán délnyugati térségében. Ezeket az agresszív lépéseket az egyetlen lehetséges módon fogadták: azonnali hadüzenettel és fegyveres ellenállással, amely hosszú hónapok kudarcain keresztül lassan felfejlődött mindaddig, amíg végül a tengely porbaomlott, és áldozatai részére kivívtuk a szabadságot.

A hadviselés szabályai ellen elkövetett bűntettek

Az emberiség érdekében még a legharciasabb népek is szükségesnek tartották, hogy korlátozzák a háború kegyetlenségét. A megfelelő szabályokat különböző nemzetközi egyezményekben fektették le, amelyeket Németország is aláírt. Ezek a szabályok az ellenséggel való bánásmódra vonatkozóan több, korlátozó elvet írtak elő. Az ellenségnek jogot biztosítanak arra, hogy megadja magát, és mint hadifogoly kíméletben és jó bánásmódban részesüljön. Német okmányok alapján be fogjuk bizonyítani, hogy ezeket a szabályokat nem tartották be, hogy a hadifoglyokkal kegyetlenül bántak, sőt gyakran meg is ölték őket. Ez különösen a fogságbaesett repülőkre vonatkozik, főleg honfitársaimra.

Parancsot adtak ki, hogy a fogságba esett angol és amerikai repülőkre nem érvényesek a hadifoglyokat megillető jogok. Bűnözőkként kell velük bánni, s a katonáknak megparancsolták, ne akadályozzák meg, ha a lakosság meg akarja lincselni a repülőket (R-118 sz. dokumentum). A náci kormány propagandaszervezetei segítségével arra uszította a lakosságot, hogy támadja meg és mészárolja le a kényszerleszállást végrehajtó repülőket. Himmler, az SS birodalmi vezére, 1943 augusztus 10-én kelt parancsában elrendelte : „A rendőrségnek nem feladata, hogy beavatkozzon a németek és a kényszerleszállást végrehajtó angol és amerikai repülők közötti összetűzésekbe.” Ezt a parancsot a következő utasítással küldték szét :

„Mellékelten küldöm Önnek ezt a parancsot azzal, hogy tartalmát közölje a közrendészeti rendőrség főnökével, valamint a biztonsági rendőrség főnökével. Az utasításokat szóban kell kiadniuk alantasaiknak.” (R-110 sz. dokumentum)

Ugyancsak be fogjuk mutatni Hitler szigorúan bizalmas parancsát, mely előírja, hogy a körülményektől függetlenül az utolsó szálig meg kell gyilkolni a lelőtt repülőgép egész személyzetét. Birtokunkban van az eredeti okmány, Hitler sajátkezű aláírásával (PS-498 sz. dokumentum). Be fogjuk bizonyítani, hogy olyan titkos parancsokat adtak ki – ezek közül egyet Hess aláírásával –, amelyeket szóbelileg kellett közölni a polgári lakossággal, arról, hogy az ellenséges ejtőernyősöket le kell tartóztatni vagy fel kell koncolni (PS-062 sz. dokumentum). Így ösztönözték a lakosságot gyilkosságra.

Az ellenséggel való kegyetlen bánásmód náci módszerei az Oroszország elleni háborúban érték el csúcspontjukat. A hadifoglyok a hadsereg ellenőrzése alól Himmler és az SS hatalma alá kerültek (PS-058 sz. dokumentum). Keleten a németek teljesen kitombolták magukat. Parancsot adtak ki, hogy bélyeggel jelöljék meg az orosz hadifoglyokat. Éhhalállal pusztították el őket.

Felolvasok egy részletet Rosenberg vádlottnak Keitel vádlotthoz intézett, 1942 február 28-ról keltezett leveléből:

„A Németországban tartózkodó szovjet hadifoglyok sorsa óriási tragédia… Jelentős részük éhenhalt vagy megfagyott. Tízezrével pusztultak el kiütéses tífuszban.

A táborparancsnokok megtiltották a polgári lakosságnak, hogy élelmiszert adjon a foglyoknak, inkább engedték, hogy éhenhaljanak. Sok esetben, amikor a hadifoglyok az éhségtől és kimerültségtől már járni sem tudtak, a megrémített lakosság szemeláttára lőtték őket agyon, a holttesteket pedig temetetlenül hagyták.

Sok táborban a hadifoglyok teljesen fedél nélkül voltak. Esőben, hóban a szabad ég alatt feküdtek. Még szerszámokat sem adtak nekik, hogy gödröket ássanak, vagy földkunyhót építsenek.

Végül szólnom kell a hadifoglyok agyonlövetéséről. Sok táborban például az összes «ázsiai» foglyokat agyonlőtték.” (PS-081 sz. dokumentum)

A civilizált népek közötti szokások és azok az egyezmények, amelyeket Németország is aláírt, bizonyos garanciákat nyújtottak a polgári lakosságnak, amelynek éppen elég baja, hogy az ellenséges hadsereg által megszállt területen kell élnie. A megszállt területek lakossága ellen a kegyetlenségek sorozatát követték el a német megszálló csapatok, amelyeket az Önök elött ülő vádlottak irányítottak és ellenőriztek. El sem hinnénk ezeket a kegyetlenségeket, ha nem erősítenék meg azok a zsákmányolt parancsok és azon jelentések, amelyek arról tanúskodnak, hogy a parancsokat pontosan végrehajtották.

Itt közönséges bűnözésről van szó, amely hozzátartozott az összeesküvők általános tervéhez. Ha a bűncselekmények okait vizsgáljuk, megérthetjük, hogy a nácik európai ellenfelei ellen elkövetett bűncselekmények nem véletlenszerűek, hanem előre kiterveltek voltak. 1939 augusztus 22-én Hitler ezt mondta bizalmasainak : „Lengyelországban az a legfőbb cél, hogy megsemmisítsük az ellenséget, nem pedig az, hogy bizonyos földrajzi határt érjünk el.” (PS-1014 sz. dokumentum) Azt a tervet, hogy a megszállt területekről el kell hurcolni a munkaképes fiatalságot, Rosenberg hagyta jóvá, s ez megfelelt elméletének, mely szerint „ily módon biológiailag kellőképpen meggyengítjük a legyőzött népet”. (PS-031 sz. dokumentum) Germanizálni vagy megsemmisíteni – ez volt a program. Himmler kijelentette: „Vagy a magunk oldalára állítjuk a jó vérű embereket, akiket felhasználhatunk céljainkra, és helyet biztosíthatunk számukra népünk körében, vagy, uraim, nevezhetik ezt kegyetlenségnek, de a természet is kegyetlen – ki fogjuk irtani ezeket az embereket.” A faji szempontból „teljesértékűekre” vonatkozóan Himmler ezután a következőket javasolta: „Ezért az a véleményem, hogy ki kell ragadnunk gyermekeiket korábbi környezetükből, ha szükség van rá szöktetéssel vagy lopással.” (L-70 sz. dokumentum) Himmler azért ragaszkodott a szláv származású gyermekek elhurcolásához, hogy esetleges ellenségeit megfossza a jövendő katonáktól.

A nácik olyan mértékben akarták meggyengíteni Németország szomszédait, hogy Németország a leghatalmasabb nemzet maradjon Európában még abban az esetben is, ha elveszti a háborút. Ebből a szemszögből kell vizsgálnunk a kíméletlen hadviselés tervét, amely háborús bűncselekmények és az emberiség elleni bűncselekmények elkövetésére irányult.

A nácik rengeteg túszt szedtek és öltek meg. Olyan kegyetlen tömegmészárlásokat hajtottak végre, hogy egész falvak kipusztultak. Rosenbergnek jelentették, hogy Szlovákiában megsemmisítettek három falut (PS-970 sz. dokumentum). 1943 májusában megparancsolták, hogy egy 40 portából álló, 220 lakosú másik falut is töröljenek el a föld színéről. Elrendelték, hogy az egész lakosságot agyon kell lőni, a jószágot és a parasztok ingóságát el kell venni, a falut pedig a „földdel egyenlővé tenni” (PS-163 sz. dokumentum). A Rosenberg vezetése alatt álló keleti megszállt területek birodalmi minisztériumának titkos beszámolójában a következőket olvashatjuk:

„Az oroszok számára megállapított élelmiszer-fejadagok olyan alacsonyak, hogy még a létfenntartásra sem elegendők, és csak egy korlátozott időre biztosítják a minimális táplálékot. A lakosság nem tudja, megéri-e a holnapot. Az embereket az éhhalál fenyegeti.

Az utakon százezrek kóborolnak élelem után kutatva; szakértők szerint számuk az egymilliót is meghaladja. Sauckel rendszabályai nagy nyugtalanságot keltettek a polgári lakosság körében. Az orosz lányok fertőtlenítését férfiak végezték, erőszakkal pornográf képeket készítettek róluk, az orvosnőket tehervagonokba zárták, hogy a szállítmányparancsnokok kielégíthessék vágyaikat. Hálóinges megkötözött nőket hajtottak végig orosz városokon a vasútállomásokra stb. Az egész anyagot átküldtük a hadseregfőparancsnokságra.” (PS-1381 sz. dokumentum)

A rengeteg embernek kényszermunkára való elhurcolása a történelemben talán a rabszolgaságnak a legszörnyűbb és legnagyobb méretű formája volt. Kevés kérdés van, amelyről oly bőségesen állnak rendelkezésünkre vitathatatlan bizonyítékok, mint éppen ez a kérdés. Birtokomban van Frank vádlottnak, Lengyelország volt főkormányzójának 1944 január 25-i beszéde, amelyben dicsekedve kijelenti, hogy „1800000 lengyel munkást küldtem a birodalomba” (PS-059 sz. dokumentum, 2. p.). Sauckel vádlott kijelentette, hogy „a Németországba érkezett ötmillió külföldi munkás között még kétszázezer sincs, aki önkéntesen jött”. Erről jelentést tettek a Führernek, továbbá Speer, Göring és Keitel vádlottaknak (R-24 sz. dokumentum). Még a 10-14 éves gyermekeket is arra kényszerítették, hogy dolgozzanak. Kezünkben van Rosenberg miniszter parancsa, amely előírja, hogy újabb ezer 10-14 év közötti orosz gyermeket kell a birodalomba szállítani.

„A kommandónak továbbá az a megbízatása, hogy használható, 10-14 éves fiatalokat szállítson a birodalomba. A meghatalmazást nem érintik a kiürítéssel és a bialistoki, krajevói és olitei átvevő táborokba való szállítással kapcsolatos változások. A Führer kívánsága, hogy ez a tevékenység még inkább fokozódjék.” (PS-200 sz. dokumentum)

Amikor nem volt elég a munkáskéz, hadifoglyokat kényszerítettek arra, hogy katonai jellegű munkát végezzenek, s ezzel durván megsértették a nemzetközi egyezményeket (PS-016 sz dokumentum). A németek Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából, Olaszországból és Keletről hurcoltak el embereket rabszolgamunkára (R-124, PS-018, PS-204 sz. dokumentumok). A munkaerő toborzása embertelen módszerekkel folyt.

Sauckel vádlott Rosenberg vádlotthoz intézett levelében nagy vonásokban beszámol a rabságba hurcolt emberekkel való bánásmódról. Nem nehéz lefordítani ezeket az általános eszmefuttatásokat a konkrét tények nyelvére. A levélben ezt olvashatjuk: „Minden férfinak (a hadifoglyoknak és a külföldi állampolgárságú munkásoknak) csak annyi élelmiszert és olyan lakhelyet kell biztosítani, és úgy kell velük bánni, hogy az a maximális kizsákmányolásuk mellett a legkevesebbe kerüljön.” (PS-016 sz. dokumentum)

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük ezt a tervet – és a valóságot. Ami a hadifoglyokat illeti, egy zsákmányolt parancs szerint minden hadifogolynak, akár Nyugaton, akár Keleten került fogságba, a német hadi- és élelmiszeriparban kell dolgoznia. A hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi jognak ennél nyilvánvalóbb megsértése aligha képzelhető el; de a parancs úgy szól tovább, hogy a hadifoglyoknak, továbbá a polgári lakosság köréből kikerülő rengeteg új, külföldi munkásnak (férfiaknak és nőknek) a felhasználása az iparban feltétlenül szükséges ahhoz, hogy meg lehessen oldani a háborús szükségletek céljára történő munkaerőmozgósítás problémáját.

A nácik szomszédaik fokozatos fizikai és gazdasági meggyengítésével és az ottlakó népek életszínvonalának állandó csökkentésével a bűncselekmények sorozatát követték el. Hatalmas méretekben pusztították a polgári lakosság vagyonát, noha arra katonai szempontból egyáltalán nem lett volna szükség. Hollandiában csaknem a háború legvégén szétrombolták a gátakat – nem katonai szükségességből, hanem csupán azért, hogy tönkretegyék az ország gazdaságát, és akadályozzák a munkaszerető holland nép gazdasági fejlődését.

Nagy gonddal tervet dolgoztak ki a megszállt országok teljes kifosztására. A tervezés példája a Reichsbank gazdaságkutató osztályának 1942 december 7-én kelt, Franciaországra vonatkozó jelentése. Felmerült az a kérdés, hogy a franciák által fizetett megszállási költségeket a napi 15 millió birodalmi márkáról 25 millióra kell felemelni. A Reichsbank elemezte Franciaország gazdaságát annak eldöntése végett, hogy elbírja-e a terhet. Megállapította, hogy a fegyverszünet az említett időpontig 18,5 milliárd birodalmi márka terhet rótt Franciaországra, ami megfelel 370 milliárd franknak. Megállapította továbbá, hogy e fizetések terhe két és fél év alatt annyi volt, mint Franciaország 1940. évi nemzeti jövedelme, és hogy az 1942 első hat hónapjában Németországnak kifizetett összeg annyit tesz ki, mint Franciaország becslés szerinti azévi egész nemzeti jövedelme. A jelentés a következő szavakkal zárul:

„Mindenesetre a következtetés elkerülhetetlen: Franciaországra az 1940 júniusi fegyverszünet óta sokkal nagyobb sarc hárul, mint Németországra hárult a világháború után. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Franciaország gazdasági ereje sohasem volt egyenlő a Német Birodalom erejével, és hogy a legyőzött Franciaország nem tud olyan mértékben külföldi gazdasági és pénzügyi erőforráshoz folyamodni, mint Németország az első világháború után.”

Funk vádlott volt a birodalmi gazdasági miniszter és a Reichsbank elnöke, Ribbentrop vádlott a külügyminiszter, és Göring a négyéves terv teljhatalmú megbízottja; ők mindnyájan részt vettek abban a véleménycserében, amelynek egy részét ez a zsákmányolt okmány tartalmazza (PS-2149 sz. dokumentum). A Reichsbank idézett elemzése ellenére mégis felemelték Franciaország megszállási költségeit, napi 15 millió birodalmi márkáról 25 millióra.

Nem csoda tehát, hogy a francia gazdaság alól kicsúszott a talaj. Az erre vonatkozó terv és a cél kiviláglik Stülpnagel tábornoknak, a német fegyverszüneti bizottság vezetőjének Jodl vádlotthoz intézett 1940 szeptember 14-i leveléből, amelyben ezt írta: „«Franciaország rendszeres gyengítésének» jelszavát a valóság már messze túlszárnyalta.” (PS-1756 sz. dokumentum)

Nemcsak az volt a cél, hogy meggyengítsék és szétzüllesszék a Németországgal szomszédos országok gazdaságát, s hogy ártalmatlanná tegyék őket mint versenytársakat. A nácik ezenkívül hihetetlen arányban űzték a rablást és a banditizmust.

A rablás kérdésében nem szabad álszentnek lennünk. Elismerem, nincs olyan hadsereg, amely egy megszállt országon való átvonulása közben ne fosztogatna. A fegyelem csökkenésével a lopások mértéke rendszerint növekszik. Ha e per bizonyítékaiból csak ilyen fosztogatások derülnének ki, emiatt bizonyára nem kérném a vádlottak elítélését.

De mi bebizonyítjuk Önöknek, hogy a szóbanforgó rablást nem lehet a csapatok fegyelmezetlenségével, vagy egyszerűen az emberi természet gyengeségével magyarázni. A németek megszervezték, jóelőre megtervezték, elrendezték és törvényesítették a rablást is, úgy, ahogy általában mindent megszerveztek; majd gondosan összeállított beszámolókat írtak, hogy bebizonyítsák: íme az adott körülmények között minden lehetőt elkövettek a rablás legalaposabb végrehajtása érdekében. E beszámolók kezünkben vannak.

Hitler 1940 szeptember 17-i személyes parancsára Rosenberg vádlottat nevezték ki az európai országok műkincseinek rendszeres összeharácsolása végett alakult szervezet élére. 1943 április 16-án Rosenberg jelentette (PS-136 sz. dokumentum), hogy április 7-ig 92 vasúti kocsit küldtek Németországba 2775 láda műkinccsel. Ebből 53 műalkotást egyenesen Hitlernek szállítottak, 594-et pedig Göring vádlottnak. A jelentés majdnem 20000 elrabolt kulturális értéket sorol fel az addigi őrzési hely megjelölésével (PS-015 sz. dokumentum).

Sőt, Rosenberg még magasztalta is ezt a rablást. Birtokunkban vannak Rosenberg leltárkönyvei – 39 bőrkötésű könyv –, melyeket majd bizonyítékként Önök elé terjesztünk. El kell ismernünk, hogy Rosenberg mesterien állította össze ezt a jelentést. A nácik ízlése egyetemes volt. A 9455 feltüntetett tárgy közül 5255 festmény, 297 szobor, 1372 antik bútor, 307 gobelin, és 2224 különböző kisebb műtárgy, emellett Rosenberg megemlíti, hogy 10000 darab műtárgyat még nem leltároztak (PS-015 sz. dokumentum). Maga Rosenberg e műtárgyak értékét körülbelül egymilliárd dollárra becsülte… (PS-090 sz. dokumentum)

Be tudjuk bizonyítani, hogy ez a fosztogatás nem egyes katonák fosztogatása volt, akik otthonuktól távol azt kaparintanak meg, ami éppen kezük ügyébe kerül, hanem itt Európa szervezett kirablásának rendszeres tervéről volt szó.

Nem foglalkozom részletesen azokkal a háborús és az emberiség elleni bűnökkel, amelyeket az előttünk ülő vádlottak által vezetett gengszterbanda követett el. Ez ügy kapcsán nem célom egyéni bűnökkel foglalkozni. A bűnök általános tervével és elkövetési szándékával foglalkozom, és nem térek ki egyéni bűnökre. Feladatom bemutatni a bűnözés méreteit és azt, hogy ezek az emberek azok, akik felelős pozíciót töltöttek be és kidolgozták a tervet, megjelölték a végrehajtás sémáját, s ez a tény felelőssé teszi őket tekintet nélkül arra, hogy a tervet a valóságban mások hajtották végre.

A világot végül is felháborították ezek a törvénytelen és arcátlan cselekedetek. Magához tért a váratlan támadás demoralizáló következményeiből, összeszedte erejét, és megállította ezeknek az embereknek az akcióit. Alighogy elhagyta zászlójukat a szerencse, náci csatlósaik egymás után faképnél hagyták őket. A Caesar szerepében tetszelgő madárijesztő csúfos véget ért. Az ellenállási mozgalom erői minden megszállt országban összefogtak az arcátlan betolakodók ellen. Maga a német lakosság is látta, hogy államát pusztulásba vezetik ezek az eszeveszett emberek. A Hitler ellen 1944 július 20-án elkövetett merénylet, amelyet magas tisztségeket viselő személyek támogattak, kétségbeesett kísérlet volt, hogy a pusztulás széléről visszarántsák az országot. A kudarc láttán a náci összeesküvők között viszálykodás támadt, és a náci erő sokkal gyorsabban zuhant a mélybe, mint ahogy annak idején felemelkedett. A német fegyveres erők kapituláltak, a német kormány széthullott, a vezetők tucatjával követtek el öngyilkosságot, és katonai sikereink nyomán ezek a vádlottak kezünkbe kerültek. Noha koránt sincs itt minden bűnös, de az életben maradottak közül itt vannak azok, akiket a legnagyobb felelősség terhel.

Nevük állandóan szerepel az iratokban és arcuk a fényképeken. Itt ülnek előttünk az életbenmaradt, legfelelősebb beosztásban volt politikusok, katonai vezetők és pénzügyi szakértők, diplomaták, a náci mozgalom vezetői és propagandistái.

Kik voltak felelősek mindezekért a bűncselekményekért, ha nem ők?

Az ügyre vonatkozó jogszabályok

A háború befejezése és ezeknek a vádlottaknak foglyulejtése a győztes szövetségeseket az elé a probléma elé állította, hogy vajon törvényesen felelősségre lehet-e vonni ezeket a magasállású embereket az általam felsorolt tettekért? Figyelmen kívül kell-e hagyni ezeket a cselekedeteket, vagy vérrel kell megtorolni őket? Vajon van-e olyan törvény, amelynek alapján átgondolt, igazságos ítéletet hozhatunk?

E Törvényszék Alapokmánya szerint a törvény nemcsak a kisemberek cselekedeteit szabályozza, hanem ahogy Lord Cook legfelső bíró mondta János királynak, még az uralkodóknak is alá kell vetniük magukat „istennek és a törvénynek”. Az Amerikai Egyesült Államok arra a meggyőződésre jutott, hogy a törvény már rég megteremtette az alapot ahhoz, hogy bírósági tárgyalást oly módon lehessen lefolytatni, hogy minden kétséget kizáróan csak azokat büntessük meg, akiket kell, és azért, amiért kell. Az elhunyt Roosevelt elnök útmutatásai és a krími konferencia határozatai alapján Truman elnök utasítást adott az Egyesült Államok képviselőinek, hogy állítsák össze annak a nemzetközi egyezménynek a tervezetét, amelyet a San Franciscó-i értekezleten az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és a franciaországi Ideiglenes Kormány külügyminisztere elé terjesztettek. Számos módosítás után ez a javaslat lett e Törvényszék Alapokmánya.

De ez az egyezmény, amely megállapította azokat a jogszabályokat, amelyek alapján ezeket a vádlottakat el kell ítélni, nemcsak az egyezményt aláíró nemzeteknek a véleményét tükrözi. Más nemzetek, amelyeknek igazságszolgáltatási rendszere eltérő, de éppen olyan nagy mértékben tiszteletreméltó, szintén kijelentették, hogy egyetértenek vele. Ezek az országok a következők: Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia, Csehszlovákia, Luxemburg, Lengyelország, Görögország, Jugoszlávia, Abesszínia, Ausztrália, Haiti, Honduras, Panama, Új-Zéland, Venezuela és India. Önök tehát olyan törvény alapján ítélkeznek, amely valamennyi civilizált nép túlnyomó többségét képviselő 21 kormány bölcsességét, igazságérzetét és akaratát fejezi ki.

Az Alapokmány, amelynek ez a Törvényszék létezését köszönheti, bizonyos jogi fogalmakat testesít meg, amelyek elválaszthatatlanok a Törvényszék hatáskörétől, és amelyeknek meg kell határozniuk döntéseit. Ilyenek, mint már említettem, azok a feltételek is, amelyek a vádlottak kihallgatására vonatkoznak. Az Alapokmány rendelkezései kötelezően érvényesek ránk akár bíróként, akár ügyészként szerepelünk ezen a tárgyaláson, és éppen úgy kötelezők a vádlottakra is, akik semmi egyéb olyan törvényre nem hivatkozhatnak, amely megadná nekik a jogot arra, hogy egyáltalán kihallgassák őket. Tiszteletreméltó és tapasztalt kollégáimmal együtt nekem is az a véleményem, hogy elősegíti e tárgyalás lefolyását és fényt derít a dolgokra, ha röviden kifejtem, miként kell alkalmazni az Alapokmányban foglalt jogfilozófiai elveket az általam idézett tényekre.

Noha az alapokmányban foglalt törvény végérvényes, egyesek hivatkozhatnak arra, hogy a tárgyaláson szereplő foglyok ténykedéseire ezt a törvényt csak legenyhébb formában lehet alkalmazni, ha ugyan egyáltalán alkalmazni lehet. Mondhatják, hogy ez új törvény, amely még nem volt hivatalosan kihirdetve akkor, amikor a vádlottak elkövették azokat a cselekményeket, melyeket e törvény bűnnek minősít, és hogy e törvény kihirdetése váratlanul érte őket.

Természetesen nem tagadhatom, hogy ezek az emberek csodálkoznak e törvényen. Ők valóban azon is csodálkoznak, hogy általában léteznek törvények. Ezek a vádlottak semmilyen törvényt sem tartottak tiszteletben. Programjuk tagadott és mellőzött mindennemű törvényességet. Ez sok tettükből és kijelentésükből nyilvánvaló, és én csak egy töredékét idézem annak, amit mondottak.

A Führer 1939 november 23-i beszédében emlékeztette a katonai parancsnokokat, hogy Németországot szerződés fűzi Oroszországhoz, de aztán hozzátette, hogy „az egyezmények csak addig vannak érvényben, ameddig egy meghatározott célt szolgálnak”. Ugyanebben a beszédében kijelentette: „Hollandia és Belgium semlegessége megsértésének nem lesz semmilyen jelentősége.” A „Hadviselés mint szervezési probléma” című szigorúan bizalmas irat, melyet a hadsereg vezérkari főnökeinek küldtek szét 1938 április 19-én, kimondja, hogy „a semleges országokkal szemben a hadviselés szokásos szabályainak alkalmazását aszerint kell megítélni, hogy jelentenek-e ezek a szabályok kisebb vagy nagyobb előnyt a hadviselő felek számára”. (L-211 sz dokumentum).

A német haditengerészeti flotta főhadiszállásán találtunk egy okmányt, melynek címe „Memorandum a tengeri háború fokozásáról”. Az okmány 1939 október 15-én kelt, és azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy elismeri ugyan a nemzetközi jogot, „de – folytatja tovább – ha komoly siker várható valamely háborús szükségszerűségből folyó rendszabály alkalmazásából, ezt még abban az esetben is végre kell hajtani, ha a nemzetközi jogba ütközik” (L-184 sz. dokumentum). Ezeknek az embereknek a számára a nemzetközi jog, a természetjog, a német jog és mindenfajta jog általában nem volt egyéb propagandaeszköznél, amelyet igénybe vettek, ha az előnyös volt nekik, és mellőztek, ha a jog elítélte azt, amit tenni akartak. Mi igazságtalannak tartjuk a visszaható erejű jogszabályok alkalmazását, hogy azokat, akik a cselekedetük elkövetésekor érvényben levő törvényre támaszkodnak, ne érje sérelem. De ezek az emberek nem alkalmazhatják magukra azt a szabályt, amely egyes jogrendszerekben megtiltja a visszaható erejű törvények alkalmazását. Ezek nem tudják bebizonyítani, hogy valaha is támaszkodtak a nemzetközi jogra, vagy a legcsekélyebb mértékben is tekintetbe vették.

A vádirat harmadik pontja a háborús bűnöknek az Alapokmányban foglalt definícióján alapul. Már kifejtettem Önöknek a polgári lakossággal és a harcoló erőkkel szemben rendszeresen alkalmazott magatartást, amely megsérti a Németország által is aláírt nemzetközi egyezményeket. Mint bebizonyítjuk, a vádlottak teljesen tisztában voltak cselekményeik bűnös jellegével. Ezért arra törekedtek, hogy eltitkolják törvénysértő cselekedeteiket. Tudomásunk szerint Keitel és Jodl vádlottakat hivatalos jogi tanácsadók tájékoztatták arról, hogy az orosz hadifoglyok megkülönböztető jellel való ellátása, az angol hadifoglyok megbilincselése és a fogolycsoportok kivégzése mind olyan cselekedetek, amelyek a nemzetközi jogba ütköznek. Ennek ellenére ezeket a parancsokat végrehajtották.

A vádirat negyedik pontja az emberiség ellen elkövetett bűntettekkel foglalkozik. A legfőbb ilyen bűncselekmény: embermilliók tömeges, hidegvérű lemészárlása. Vajon meglepődnek ezek az emberek, hogy a gyilkosságot bűncselekménynek minősítjük?

A vádirat első és második pontja ezen a bűncselekményen kívül olyan bűntetteket is említ, amelyek agresszív háborúk és Németország által aláírt kilenc szerződés megsértésével kirobbantott háborúk kiagyalására és lefolytatására vonatkoznak.

Valamikor elismert elv volt, hogy a jogos hadviselés közben elkövetett erőszakcselekményeket nem lehet bűncselekménynek tekinteni. A XVIII. és a XIX. századbeli imperialista terjeszkedés korszaka egy undorító elvet hozott létre, amely ellenkezett a korai keresztény tudósok és olyan nemzetközi jogászok tanításaival, mint Grotius. Ez az elv úgy hangzott, hogy minden háborút jogos háborúnak kell tekinteni. E két említett elv lényege az volt, hogy teljesen mentesítette a háború kirobbantását a jogi felelősség alól.

Ez tűrhetetlen volt ama korszak számára, amely civilizáltnak nevezte magát. Az egyszerű emberek józan esze fellázadt az erkölcsi elvekkel annyira ellenkező fikciók és jogi szőrszálhasogatások ellen, és követelte a háborúval kapcsolatos immunitás megszüntetését. Az államférfiak és a nemzetközi jogászok kezdetben óvatosan azzal reagáltak erre, hogy olyan szabályokat fogadtak el, amelyek a hadviselést civilizáltabbá teszik. Az erőfeszítések arra irányultak, hogy törvényi korlátokat szabjanak a polgári lakossággal és a harcoló egységekkel szemben alkalmazható kegyetlenségnek.

Az első világháború után azonban azt követelte az emberek józan esze, hogy a háború jogi elítélése mélyebbre terjedjen, és a jog ne csupán a hadviselés civilizálatlan módját ítélje el, hanem a civilizálatlan háborúkat – az agresszív háborúkat –általában. A világ államférfiai ismét csak annyira mentek előre, amennyire kényszerítették őket. Igyekezetük bátortalan és óvatos volt, és gyakran kevésbé kifejezett, mint remélhettük. De 1920-ban törvénytelennek nyilvánították az agresszív háborút.

Annak az elvnek a visszaállítása, hogy vannak igazságtalan háborúk, és hogy az igazságtalan háborúk törvénytelenek, több lépésben nyomon követhető. Az egyik legjelentősebb lépés az 1928. évi Briand-Kellogg paktum, amelynek értelmében Németország, Olaszország és Japán, a világ majdnem valamennyi nemzetével közösen, elítélte a háborút mint a nemzeti politika eszközét, kötelezte magát, hogy kizárólag békés eszközökkel törekszik a viták rendezésére, és elítélte a háborút mint a nemzetközi ellentétek megoldásának eszközét. Ez a paktum megváltoztatta az agresszív háború jogi státusát. Mint Stimson, az Egyesült Államok külügyminisztere 1932-ben megállapította, az ilyen háború:

„…többé nem lehet a jog forrása és a jog tárgya. Nem lehet többé olyan elv, amely körül a nemzetek kötelességei, magatartása és jogai összpontosulnak. Az ilyen háború törvényellenes dolog… Ezzel az aktussal elavultnak nyilvánítottunk sok jogi precedenst és a jogászok feladatává tettük, hogy vizsgáljanak felül sok kódexet és szerződést.”

A nemzetközi viták békés rendezéséről szóló 1924. évi genfi jegyzőkönyv, amelyet 48 kormány képviselői aláírtak, kijelentette, hogy „az agresszív háború… nemzetközi bűncselekmény”. A Népszövetség 1927-ben tartott 8. közgyűlése 48 tagállam – köztük Németország – képviselőinek egyhangú döntése alapján kinyilvánította, hogy az agresszív háború nemzetközi bűntett. 1928-ban a 6. pánamerikai konferencián 21 amerikai köztársaság egyhangúlag határozatot hozott, amely leszögezi, hogy „az agresszív háború az emberiség elleni nemzetközi bűncselekmény”.

Az a tény, hogy a nácik nem vették figyelembe, vagy nem értették meg a világ jogi gondolkozásában végbemenő fejlődésnek ezt az erejét és jelentőségét, nem lehet védekezés vagy enyhítő körülmény. Ha valami, akkor ez súlyosbítja az általuk elkövetett bűnt, és méginkább parancsolóvá teszi, hogy a törvényt, amelyből gúnyt űztek, alkalmazzák jogellenes ténykedéseik megtorlására. A valóság az, hogy saját törvényeiknél fogva – ha egyáltalán tekintettel voltak bármilyen törvényre – ezek az elvek kötelezték e vádlottakat. A weimari alkotmány 4. cikke kimondja, hogy: „a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályait a német birodalmi jog szerves részeként kötelezőnek kell tekinteni”(PS-2050 sz. dokumentum). Vajon felmerülhet-e valamilyen kétség, hogy 1939-ben az agresszív háború törvényen kívül helyezése egyike volt „a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályainak”?

Ha valaki háborúhoz folyamodik – bármilyen háborúhoz –, ez azt jelenti, hogy az illető bűncselekményt követ el. A háború elkerülhetetlenül gyilkosságokkal, erőszakcselekményekkel, a szabadságtól való megfosztással és a tulajdon megsemmisítésével jár. Egy igazi védelmi háború természetesen jogos háború, és azok, akik ilyen háborút viselnek, mentesülnek a büntetőjogi felelősség alól. De az önmagukban bűnös cselekedeteket nem lehet azzal menteni, hogy azok, akik elkövették őket, háborúban álltak, ha maga a háború törvényellenes. Az agresszív háborúkat törvényellenesnek nyilvánító szerződések legminimálisabb jogi következménye az, hogy azokat, akik ilyen háborúkra bujtogatnak, vagy ilyen háborúkat viselnek, meg kell fosztani minden védelemtől, amelyet a jog valaha nyújtott, és a büntető törvények általánosan elfogadott elvei szerint felelősségre kell őket vonni.

De ha valakinek az a véleménye, hogy ez az Alapokmány – amelynek tételei feltehetően mindannyiunk számára kötelezők – új törvényt tartalmaz, én ezért még nem riadok vissza attól, hogy követeljem a Törvényszéktől annak szigorú alkalmazását. A törvény uralmát, amelyet ezek a vádlottak az általuk kultivált törvénytelenséggel megcsúfoltak, azon az áron kellett helyreállítani, hogy – más nemzeteket nem is említve – országom háborús vesztesége halottakban és sebesültekben több mint egy millió volt. Nem érthetek egyet azzal a ferde okoskodással, hogy a társadalom erkölcsileg ártatlan életek feláldozása árán előre viheti és erősítheti a jog uralmát; ezzel szemben úgy vélem, hogy a jog sohasem fejlődhet, ha az erkölcsileg bűnösöket életben hagyjuk.

Természetesen igaz, hogy az Alapokmányra nincs jogi precedens. De a nemzetközi jog több mint elvont és változatlan elvek skolasztikus gyűjteménye. A nemzetközi jog a nemzetek által kötött szerződésekből és bevett szokásokból származik. Mégis minden egyes szokás valamely egyedülálló aktusból ered, és minden egyezményt valamely állam akciójának kell kezdeményeznie. Hacsak nem akarunk lemondani a nemzetközi jog fejlesztésének minden elvéről, nem tagadhatjuk, hogy napjainkban jogunk van szokásokat alkotni, és egyezményeket kötni, amelyek egy újabb és erősebb nemzetközi jog forrásai lesznek. A nemzetközi jog nem fejlődhet a rendes törvényhozási folyamat révén, mert nincs állandó nemzetközi törvényhozó hatalom. Az újítások és új intézmények a nemzetközi jogban a kormányok intézkedései révén születnek, olyanok révén, amelyekről már említést tettem, és céljuk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A nemzetközi jog, akárcsak a precedenseken alapuló közönséges jog, olyan döntések alapján fejlődik, amelyeket időről időre hoznak abból a célból, hogy a kialakult elveket az új helyzetre alkalmazzák. A tény az, hogy amikor a jog a kazuisztika révén fejlődik, úgy ahogy a közönséges jog fejlődött – és ugyanez áll a nemzetközi jogra is, ha egyáltalán fejlődni akar –, akkor azoknak a rovására fejlődik, akik rosszul értelmezték a törvényt és túlságosan későn látták be tévedésüket. A törvényt, amennyiben a nemzetközi jog szabályainak kihirdetéséről szó lehet, világosan kihirdették, még mielőtt ezeket a cselekedeteket elkövették. Ennélfogva engem nem aggaszt, hogy nincs precedensünk a lefolytatandó bírósági tárgyalásra.

Az általam felsorolt cselekményekre teljesen ráillik az Alapokmányban körülírt bűncselekmények meghatározása, s a Törvényszéknek el kell ítélnie, meg kell büntetnie e bűncselekmények elkövetőit. Az emberiség elleni katonai bűncselekmények meghatározását mindnyájan olyan jól ismerjük, hogy ahhoz már nem is kell kommentár. Viszont újabb problémák merülnek fel az Alapokmány néhány más cikkének alkalmazásával kapcsolatban, és erre szeretném felhívni a figyelmüket.

A béke elleni bűntettről

Az alapokmány sarkalatos tétele, hogy bűncselekménynek számít az agresszív háború, a nemzetközi szerződések, egyezmények és kötelezettségek megszegésével vívott háború kitervezése, előkészítése, kirobbantása vagy folytatása, és ugyancsak annak számít a részvétel olyan összeesküvésben vagy általános jellegű tervben, amelynek célja a felsorolt cselekmények végrehajtása.

Nyilvánvalóan gyenge oldala ennek az Alapokmánynak, hogy maga nem határozza meg, mi az agresszív háború. Ha elvontan nézzük a dolgokat, akkor e téren számos nehézségbe ütközünk, és mindenfajta zavaró feltételezés keletkezhet. Olyan dolog ez, amely, ha a védelemnek megengedjük, hogy eltávolodjék a vádiratban megjelölt igen szűken körülhatárolt vádtól, elhúzná a tárgyalást, és a Törvényszéket megoldhatatlan politikai problémákba rántaná. De ahogy ez a kérdés felmerül a jelenlegi bírósági per folyamán, olyan formában nem jelent semmi újat, hiszen már birtokunkban van vele kapcsolatban a teljesen kialakult és törvényerőre emelkedett vélemény.

Az adott kérdésben a nemzetközi jog egyik legtekintélyesebb forrása „Az agresszió meghatározásáról” címet viselő egyezmény, amelyet 1933 július 3-án Londonban írt alá Románia, Észtország, Lettország, Lengyelország, Törökország, a Szovjetunió, Perzsia és Afganisztán. Megvitatták ezt a kérdést nemzetközi bizottságok és olyan kommentátorok is, akiknek a véleményét nagy tiszteletben tartjuk. Sokat vitatkoztak e kérdés fölött az első világháború előtt is, de csak akkor keltett nagyobb figyelmet, amikor a nemzetközi jog törvényellenesnek nyilvánította az agresszív háborút. A nemzetközi jog e tételei alapján és olyan mértékben, amennyire ez a jelenlegi vád bizonyító anyagával összefügg, javasolom, hogy „agresszornak” általában azt az államot tekintsük, amely elsőnek hajtja végre a következő cselekmények bármelyikét:

1. hadat üzen egy másik államnak,

2. hadüzenettel vagy hadüzenet nélkül fegyveres erővel behatol egy másik állam területére,

3. hadüzenettel vagy hadüzenet nélkül szárazföldi, tengeri vagy légi erőkkel támadást intéz egy másik állam területe, hajója, vagy légiflottája ellen,

4. támogatja azokat a saját területén alakult fegyveres bandákat, amelyek behatolnak egy másik állam területére, vagy pedig a megtámadott állam felkérése ellenére nem hajlandó saját területén minden tőle telhető intézkedést megtenni annak érdekében, hogy e bandákat megfosszák minden segítségtől vagy védelemtől.

Javaslom továbbá, hogy e kérdésben a következő közös álláspontra helyezkedjünk: semmiféle politikai, katonai, gazdasági vagy más ok nem szolgálhatott ürügyül vagy igazolásul az ilyen cselekményekhez; de nem jelent agresszív háborút az, ha valamelyik állam érvényesíti a törvényes önvédelem jogát, vagyis ellenáll az agressziónak, vagy pedig segítséget nyújt egy másik, agresszió áldozatául esett államnak.

A jog ilyen értelmezésén alapulnak az általunk előkészített és beterjesztett, arra vonatkozó bizonyítékok, hogy olyan összeesküvéssel állunk szemben, amelynek célkitűzése agresszív háború kirobbantása és folytatása volt. E meghatározás értelmében kétségkívül agresszív volt minden olyan háború, amelyet ezek a náci vezetők kezdtek.

E per időtartama és méretei szempontjából rendkívül fontos, hogy szem előtt tartsuk a különbséget a vád, mely szerint a háború agresszív háború volt, és a között az álláspont között, hogy Németországnak nem volt alapja az elégedetlenségre. Nem mélyülünk el azoknak a körülményeknek a boncolgatásában, amelyek e háború kitörésére vezettek. Ezzel a történészeknek kell foglalkozniuk. A mi feladatunk nem az, hogy megvédjük az 1933-ban vagy más időpontban fennállt európai status quót. Az Egyesült Államok nem óhajt vitázni Európa háború előtti bonyolult politikai áramlatairól, és reméli, hogy ez a per nem fog ilyesmi boncolgatásával elhúzódni. A hangoztatott elvont oksági kapcsolatok túlságosan nélkülözik az őszinteséget és a következetességet, túlságosan bonyolultak és doktrinaszerűek ahhoz, hogy valamennyire is értékes vizsgálat tárgyát képezzék e per folyamán. Mindnyájunk által jól ismert példát találhatunk az „élettér” jelszavában, amely összegezte az expanzió jogosságára vonatkozó álláspontot, hogy Németországnak nagyobb élettérre volt szüksége. Ugyanakkor, amikor a nácik nagyobb életteret követeltek a német népnek, nagyobb lélekszámú német népet is követeltek ahhoz, hogy betöltse ezt az életteret. Minden ismert módszert felhasználtak annak érdekében, hogy növeljék a törvényes és törvénytelen születések számát. Az „élettér” követelése circulus vitiosust jelentett: a nácik a szomszédos államoktól nagyobb területet, a németektől pedig több gyermeket követeltek. Nincs szükségünk annak kutatására, igazak voltak-e azok a doktrinák, amelyek az állandóan növekvő agressziót eredményezték. Mi azt rójuk fel bűnükül, hogy kigondolták és végrehajtották az agressziót.

A mi álláspontunk az, hogy akármi az oka egy ország elégedetlenségének, és bármennyire is nem ért egyet a status quóval, az agresszív háború törvénytelen eszköz e kérdések megoldására vagy e viszonyok megváltoztatására. Lehet, hogy Németország az 1920-1930-as években a legnehezebb problémák előtt állt, amelyek megoldása merész lépéseket igényelt, kivéve a háborút. A cselekvés minden más módja – meggyőzés, propaganda, gazdasági versengés, diplomácia – rendelkezésére állt a sértett országnak, de az agresszív háború törvényellenes cselekedet volt. E vádlottak mégis agresszív háborút, a szerződések megszegését jelentő háborút robbantottak ki és szerveztek; szomszédaik ellen támadtak, behatoltak a területükre annak érdekében, hogy olyan külpolitikát folytathassanak, amely az ő tudomásuk szerint sem volt megvalósítható másképpen, csakis háborúval. Mi ezt állítjuk, és ennek kivizsgálását javasoljuk, mert ez vádanyagunk alapja.

Az egyéni felelősség formulája

Az Alapokmány szintén elismeri azok egyéni felelősségét, akik bűntettnek minősülő cselekményt követnek el, másokat e cselekmények elkövetésére bujtanak fel, vagy csatlakoznak más olyan személyekhez, csoportokhoz vagy szervezetekhez, amelyek közös tervet akarnak megvalósítani e cselekmények végrehajtása érdekében. Már régen elismerték, hogy a kalózkodást és a banditizmust a nemzetközi jog értelmében büntetni kell; az ezekért való egyéni felelősség elve már régi, s teljes mértékben kialakult. Ilyen cselekmény a törvényellenes hadviselés is. Az egyéni felelősség elve szükséges, és logikus, hogy a nemzetközi jog tényleg igazi segítséget nyújthasson a béke megvédéséhez. A nemzetközi jognak, amely kizárólag államokra vonatkozik, csak háborúval lehet érvényt szerezni, mert egy állam kényszerítésének leggyakorlatibb módszere a háború. Azok, akik ismerik Amerika történelmét, tudják, hogy alkotmányunk elfogadásának egyik kényszerítő érve az volt, hogy a konföderáció törvényei, amelyek egyedül a résztvevő államokra vonatkoztak, nem tudták fenntartani a rendet közöttük. Ha valamelyik makacsnak bizonyult, két lehetőség között lehetett választani: eltűrni vagy háborút indítani. Csak az egyéneket érintő szankciókat lehet békés úton és eredményesen érvényesíteni. Ennélfogva az agresszív háborúért való büntetőjogi felelősség elvét az Alapokmányban a személyi felelősség elve egészíti ki.

Vitathatatlan, hogy fikció az a gondolat, amely szerint az állam mint testület bűncselekményt követhet el. A bűntényeket mindig csak emberek követik el, de a kollektív felelősség megállapítása érdekében eléggé helyes, ha alkalmazzuk azt az állítást, hogy az állam vagy egy testület szintén felelősséggel tartozik. Teljesen tűrhetetlen viszont annak a megengedése, hogy hasonló jogi fondorkodások a személyi büntetlenség alapját képezzék.

Az Alapokmány leszögezi, hogy azt, aki bűncselekményt követett el, nem mentheti felsőbb parancsra való hivatkozás, sem pedig az az elv, hogy bűncselekményeit az állam követte el.

Ez a két elv együttesen mostanáig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag mindenki mentesült a büntetőjogi felelősség alól, aki a béke és az emberiség ellen elkövetett valóban nagy bűnök részese volt. Az alárendelteket feljebbvalóik parancsai mentesítették a felelősség alól. A feljebbvalóknak az nyújtott védelmet, hogy parancsaikat állami aktusoknak nevezték. Az Alapokmány értelmében elfogadhatatlan minden olyan védekezés, amely ezeken az elveken alapul. A modern civilizáció korlátlan hatóerejű pusztító fegyvereket ad az emberek kezébe. Nem tűrheti el, hogy ilyen óriási területen ne érvényesüljön a jogi felelősség elve.

Még a német katonai törvénykönyv is kimondja:

„Ha a szolgálat folyamán kiadott katonai parancs végrehajtása a büntetőjogba ütközik, ezért egyedül a parancsot kiadó magasabb rangú tiszt viseli a felelősséget. De a parancsnak engedelmeskedő alárendelt bűnrészesként bűnhődik: (1) ha túllépte a kapott parancs kereteit, vagy (2) ha tudomása volt arról, hogy a feljebbvaló tiszt parancsa olyan cselekményre vonatkozik, amelynek célja polgári vagy katonai bűncselekmény elkövetése vagy a törvények áthágása” (Reichsgesetzblatt, 1926. 37. szám 278. old. 47. cikk).

Természetesen mi nem állítjuk azt, hogy a cselekmény elkövetésének körülményeit nem kell figyelembe venni a cselekmény jogi következményeinek elbírálásánál. A besorozott katonától, aki egy kivégző különítmény tagja, nem lehet elvárni, hogy kivizsgálja a kivégzés jogosságát. Az Alapokmány megállapítja a felelősségnek a józan ész által megszabott kereteit és ugyanúgy a felelősség alól való mentesülés kereteit is. De azok közül, akik most Önök előtt a vádlottak padján ülnek, egynek sem volt jelentéktelen szerepe. Mindegyikük széleskörű diszkrecionárius jogkörrel rendelkezett és nagy hatalmat gyakorolt. Ennélfogva felelősségük nagy, és ezt a felelősséget nem szabad áttolni az „államnak” nevezett fiktív lényre, amely ellen nem lehet bírói eljárást indítani, és amelyet nem lehet tanúként kihallgatni, sem pedig elítélni.

Az Alapokmány a más személyek által elkövetett bűncselekményekért való felelősséget is elismeri – s ezt a felelősséget a jelenkor legtöbb jogrendszere elismeri – olyan cselekmények esetén, amelyeket más személyek követnek el egy közös terv vagy összeesküvés végrehajtása érdekében, ha annak a vádlott is részese. Nem látom a szükségét annak, hogy e felelősség jól ismert elveit megvitassuk. A jelen perben képviselt országok bíróságai előtt naponként ítélnek el embereket olyan bűncselekményekért, amelyeket nem maguk követtek el, de felelősnek tekintik őket értük, mivel törvényellenes kombinációkban, tervekben vagy összeesküvésekben vettek részt.

A politikai, rendőri és katonai szervezetek

A Törvényszék előtt bűnös szervezetként vádolom azokat a bizonyos politikai és rendőrségi szervezeteket, amelyek a közreműködés eszközéül szolgáltak az általam felsorolt bűntények kitervezésében és végrehajtásában. Nyilvánvaló, hogy ezek közül is a legelvetemültebb volt a náci párt vezetősége, a védelmi osztagok, vagyis a SS, a rohamosztagok, vagyis az SA, és a segédalakulatok, amelyek az említett szervezetekhez tartoztak. Ezek voltak: a náci pártvezetőség, a kém- és rendőrcsoportok. Ezek alkották az igazi kormányt, amely fölötte állt minden törvénynek, és rá nem vonatkozott semmiféle törvény. Bűnös szervezetként vádolom továbbá a birodalom kormányát és az állami titkosrendőrséget, vagyis a Gestapót, amelyek kormányintézmények voltak ugyan, de a náci párt kizárólagos ideológiai irányítása alatt álltak.

A későbbi idők kivételével, amikor sorozás útján is növelték az SS létszámát, mindezeknek a militarizált szervezeteknek a tagsága önkéntes volt. A rendőri szervezetek tagjait a legodaadóbb hívek közül toborozták, akik vakon jelentkeztek erre a szolgálatra, hogy elvégezzék a vezetők által kitervezett piszkos munkát. A birodalom kormánya csak spanyolfal volt a náci pártkormány számára, és ennek tagjaira ruházták mind a jogi, mind a tényleges felelősséget az egész program végrehajtásáért. Kollektíven felelősek voltak az egész programért általában, és egyénileg a programnak egyes részleteiért. Ha Önök eleget tesznek kérésünknek és bűnös szervezeteknek nyilvánítják e szervezeteket, akkor tagjaikat meg lehet majd büntetni; a büntetést később szabják ki a megfelelő törvényszékek, hacsak egyes esetben személyes mentségként nem állapítják meg azt, hogy az illető személyes, vagy a családdal szemben alkalmazott fenyegetés hatására lépett be, vagy pedig csalással stb. bírták rá a szervezetbe való belépésre. Minden tagnak meg lesz az a lehetősége, hogy az illetékes bíróságon elmondja, milyen viszony fűzte a szervezethez, de az Önök döntése ezen a tárgyaláson véglegesen megállapítja a szervezetnek mint egésznek bűnös jellegét.

Bűnös szervezetként vádoljuk azonkívül a német fegyveres erők főparancsnokságát és vezérkarát is. Elismerjük, hogy a hadviselés tervezése minden országban a hivatásos katonák feladata. De más dolog stratégiai hadműveleteket tervezni egy eljövendő háború esetére, és megint más összeesküdni és intrikálni e háború kirobbantása céljából. Be fogjuk Önöknek bizonyítani, hogy a német vezérkar és a főparancsnokság vezetői éppen ebben bűnösök. A katonák nem azért ülnek Önök elött a vádlottak padján, mert országukat szolgálták. Azért ülnek itt, mert a többiekkel együtt kezükben tartották az országot és háborúba hajszolták. Nem azért ülnek itt, mert elvesztették a háborút, hanem azért, mert elkezdték. A politikusok esetleg katonáknak vélték őket, de a katonák tudják, hogy politikusok voltak. Kérem, hogy a vezérkart és a főparancsnokságot a vádiratban adott meghatározás alapján ítéljék el mint olyan bűnös csoportot, amelynek léte és hagyományai állandóan veszélyeztetik a világbékét.

Ezek a vádlottak nem voltak egyedül a bűncselekmények elkövetésében, és nem lesznek egyedül a büntetésben sem. Ha Önök „bűnösnek” bélyegzik ezeket a szervezeteket, azzal „prima facie” bűnösnek nyilvánítják e szervezetek – megítélésünk szerint – többezer tagját, akik most az Egyesült Államok és más országok hadseregének foglyai.

A Törvényszék felelőssége

E Törvényszék felelős azért, hogy alkalmazza a törvény szankcióit azokra, akiknek ténykedését az általam kifejtett elvek alapján bűnösnek találták. Ez az első bíróság, amelynek vállalnia kellett azt a nehéz feladatot, hogy leküzdve a sok nyelv miatt felmerülő nehézségeket és a különböző jogrendszereknek az igazságszolgáltatási eljárásra vonatkozó egymásnak ellentmondó fogalmait, közös ítéletet hozzon. Mindannyiunk feladatai olyanok, hogy nagy szükség van a türelemre és a jóakaratra. Bár a haladéktalan akció szüksége feltételezhetően meglátszott a vád nem tökéletes munkáján, a négy nagy nemzet Önök elé terjeszti mindazt, amit a bizonyításhoz sietve összegyűjtött. Amire nem derül fény, arra vonatkozóan csak sejtéseink lehetnek. A tanúk felsorakoztatásával a bűnök felsorolását évekig folytathatnánk, de mit érhetnénk el ezzel. A vád számára elégségesnek tekintjük, ha előterjesztjük a felrótt bűncselekmények meggyőző és elégséges bizonyítékait; nincs szükség a bizonyítékok halmozására. A vádlottak, véleményünk szerint, nem fogják komolyan tagadni, hogy az általam felsorolt bűnöket valóban elkövették-e. Az erőfeszítések kétségtelenül arra irányulnak majd, hogy enyhítsék vagy elhárítsák a személyes felelősséget.

Azon nemzetek között, amelyek ezeket a vádlottakat közösen vádolják, talán az Egyesült Államok a legkevésbé elfogult, mert a legkisebb sérelmet szenvedte, és ezért talán a legkevésbé fűti a bosszú vágya. Amerikai városainkat nem bombázta éjjel-nappal ember és gép. Nem a mi templomaink hevernek romokban. Honfitársaink feje felett nem dőltek össze a házak. A náci agresszió veszélye a tényleges katonai szolgálatot teljesítők kivételével nálunk kevésbé látszott személyesnek és közvetlennek, mint az európai népek számára. Bár az Egyesült Államok nem az első a gyűlöletben, de nem is második annak a meghatározásában, hogy az általam felsorolt nemzetközi jogsértések megtorlására megfelelő módon alkalmazzák a törvény és a rend erejét.

Életemben kétszer fordult elő, hogy az Egyesült Államok átküldte fiatalságát az Atlanti-óceánon, nagymértékben felhasználta erőforrásait, és adóssággal terhelte meg magát, hogy segítsen legyőzni Németországot. De az amerikai népet ezekben a nagy erőfeszítésekben az a való remény és hit támogatta, hogy a magunk és szövetségeseink győzelme lerakja Európában a rendezett nemzetközi kapcsolatok alapját, és véget vet az évszázados küzdelemnek ezen a kontinensen, amely annyiszor volt harcok színtere.

Kétszer fordult elő, hogy az európai konfliktus kezdeti szakaszában tartózkodtunk a beavatkozástól abban a reményben, hogy ez a konfliktus csupán az európaiak ügye lesz. Az Egyesült Államokban megkíséreltük felépíteni a fegyverkezés nélküli gazdaságot, a militarizmus nélküli kormányrendszert és azt a társadalmat, amelyben az embereket nem sorozzák be háborús célokra. Most már tudjuk, hogy ezt a célt sohasem lehet elérni, ha a világot időnként háborúba taszítják. Az Egyesült Államok nemzedékről nemzedékre nem tudja fiataljait és erőforrásait az európai csataterekre dobni, hogy helyreállítsa az egyensúlyi helyzetet Németország és ellenségei ereje között, és távoltartsa a harcot partjainktól.

Hiába álmodik Amerika a béke és a bőség gazdaságáról, álmai, akárcsak a többi nemzet reményei, sohasem teljesülhetnek, ha ezek a nemzetek nemzedékről nemzedékre óriási és pusztító háborúkba sodródnak, amelyek tönkreteszik a harcoló nemzedéket és terheket rónak a következő nemzedékre. De a tapasztalat azt mutatja, hogy nincsenek többé helyi jellegű háborúk. Minden modern háború végül is világháborúvá válik. S egyetlenegy nemzet sincs, amelyik kimaradhatna belőlük. Ha nem tudunk kimaradni a háborúból, egyedüli reményünk az, hogy megakadályozzuk a háborúkat.

Nagyon jól tudom, hogy a jogi intézkedések egymagukban túlságosan gyenge fegyvert jelentenek ahhoz, hogy azt állíthassuk, hogy maga a Törvényszék Alapokmánya értelmében hozott ítélet meg tudja majd akadályozni a jövendő háborúkat. A jogi szankciók mindig csak az eseményeket követik. A háborúkat kizárólag annak az elméletnek az alapján és abban a reményben indítják, hogy megnyerhetik őket. A csakis a háború elvesztése esetén kiszabandó személyi büntetés valószínűleg nem lesz eléggé elrettentő a háború megakadályozására, ha a háborús gyújtogatók úgy vélik, hogy a vereség esélyei minimálisak.

A nemzetközi törvénytelenség rendszerével járó időnkénti háborúk elkerülése érdekében azonban fontos lépést jelent majd az, ha az államférfiakat törvényileg felelőssé tesszük. Szeretnék rávilágítani, hogy ennek a törvénynek, bár első ízben a német agresszorok ellen kerül alkalmazásra, ha valóban üdvös célokat akar szolgálni, el kell ítélnie minden agressziót, bármely más nemzet is követi el azt, beleértve azokat a nemzeteket is, amelyek jelenleg mint vádlók szerepelnek a tárgyaláson. Csak akkor vethetünk véget a belföldi zsarnokságnak és erőszaknak, valamint az agressziónak azok részéről, akik a hatalom birtokában saját népük jogai ellen támadnak, ha mindezeket az embereket felelőssé tesszük a törvény előtt. Ez a per az emberiség eltökélt erőfeszítése, hogy a törvény fegyelmező befolyását alkalmazza azokra az államférfiakra, akik hatalmukat arra használták fel, hogy aláássák a világbéke alapjait, és agressziót kövessenek el szomszédjaik ellen.

Az igazságtételre irányuló ezen törekvés hasznosságát nem szabad úgy értékelnünk, hogy a törvényt vagy az Önök ítéletét elszigetelten vizsgáljuk. E tárgyalás része annak a nagyszabású erőfeszítésnek, amely a tartósabb béke biztosítására irányul. Egy lépés ebben az irányban az Egyesült Nemzetek Szervezete, amely, ha erre megvan a lehetőség, közös politikai akciót hajthat végre a háború megakadályozása végett, és közös katonai akciót annak biztosítására, hogy bármely nemzet, ha háborút robbant ki, elveszítse ezt a háborút. Ez az Alapokmány és bírói eljárás, amely kiegészíti a Briand-Kellogg paktumot, egy másik lépés ugyanebben az irányban – egy olyan természetű jogi eljárás, melynek célja annak biztosítása, hogy azok, akik háborút indítanak, azért személyesen lakoljanak.

Amikor ezek a vádlottak és az ügyészek mint egyének állnak Önök előtt, nem egyedül az egyik vagy másik csoport győzelme van az Önök ítéletére bízva. E személyek mögött személytelen és ismeretlen erők állnak, amelyeknek konfliktusaiból áll az emberiség történelme. Önökön áll, hogy a törvény erejével támogassák az erők egyikét vagy másikát, legalább egy nemzedék időtartamára. Melyek tehát azok az igazi erők, amelyek itt Önök előtt versengenek?

Semmiféle könyörületesség sem leplezheti azt a tényt, hogy azok az erők, amelyek e vádlottak felmentése esetén hasznot húzhatnak és diadalt ülhetnek – a diktatúra, elnyomás, rosszindulat, alantas szenvedélyek, militarizmus és törvénytelenség – a társadalom legvészjóslóbb, legsötétebb erői. Mindenkinél jobban ismerjük őket tevékenységük gyümölcsei révén. Cselekedeteik vérbe borították a világot, és évszázadokra visszavetették az emberiség civilizációját. Minden lehető módon – amit csak az arcátlanság, a kegyetlenség és a mohóság szülhetett – kínozták és gyalázták, fosztogatták és rabolták európai szomszédjaikat. A német népet a pusztulás örvényébe sodorták, és ez a nép nem reménykedhetik abban, hogy ebből hamarosan kilábol. Gyűlöletet szítottak, és szabadjára engedték az erőszakot minden világrészen. Ezek az erők ülnek tehát a vádlottak padján a vádlottak személyében.

Az igazi sértett fél ebben a perben a civilizáció. A civilizáció valamennyi országunkban még küszködő és tökéletlen dolog. Nem lehet azt felhozni, hogy az Egyesült Államok vagy bármely más ország nem hibás azokért a körülményekért, amelyek okai voltak annak, hogy a német nép könnyen áldozatul essék a náci összeesküvők hízelgésének és megfélemlítésének.

A civilizáció hivatkozik most az agresszió és az általam felsorolt bűncselekmények szörnyű következményeire, a hatalmas fáradtságra, az erőforrások kimerülésére, mindannak a lerombolására, ami szép vagy hasznos volt a földkerekség nagyobb részén, hivatkozik továbbá a pusztító erők jövőbeni még nagyobb potenciális lehetőségeire. Nem szükséges arról vitatkoznunk e szép régi város romjai között, ahol rengeteg polgári lakost temettek maguk alá a romok, hogy morális szempontból az agresszív háború kirobbantása és folytatása a leggonoszabb bűncselekménynek számít. A vádlottak legfeljebb azzal a reménnyel vigasztalhatnák magukat, hogy a nemzetközi jog annyira elmarad az emberiség erkölcsi felfogása mögött, hogy ezek az erkölcsi lényegüket tekintve bűnös cselekmények jogi szempontból nem tekinthetők törvényellenesnek.

A civilizáció választ követel: tényleg annyira elmaradottak-e a jogszabályok, hogy nem tudnak megbirkózni ilyen méretű bűncselekményekkel, amelyeket ilyen magas beosztásban működött bűnösök hajtottak végre. Nem azt várja Önöktől a civilizáció, hogy lehetetlenné tegyék a háborút. De elvárja, hogy olyan ítéletet hoznak, amely a nemzetközi jog erőit, a nemzetközi jog előírásait, tilalmait és elsősorban szankcióit a béke ügyének szolgálatába állítja, hogy ily módon a világ jószándékú embereinek „joguk legyen teljesen szabadon élni a törvény védelme alatt”.